A National Theatre azt kérte, hogy ősszel jelentkezzek újra a tervemmel, és ezt az időt arra fordítottam, hogy felkészüljek. Rengeteg időt töltöttem keresgéléssel. A fejemben, a könyveim között, az interneten. Olyan történetet, ami alapja lehet annak a témának, amiről beszélni szeretnék. És zeneműveket, amiket el tudok képzelni, mint annak a része. Dance Macabre.

Lassan rájöttem, hogy a századforduló környékén és az 1920/30-as években hatalmas színházi és éjszakai élet volt Budapesten. Még Bécsnél is különlegesebb. Például a Somossy által irányított Vörös Démon, ahol kétszáz táncoslányból álló kar volt a lovon érkező primadonna mögött... Később az Arizona vált a leghíresebb mulatóvá. Itt egészen különleges színpadtechnikát építettek ki, például a színpadnak volt egy olyan része, ami 2 méter magasra ki tudott emelkedni vagy süllyedni. A táncoslányok a leereszkedő csillárról léptek be a mozgatható páholyokba. Komoly revüműsorokat dolgozott ki a tulajdonos, Rozsnyai Sándor és felesége, Mici, aki egyben a műsor sztárja is volt. Az egyik számban például egy elefánt hátán jelent meg... Hatalmas sikerük volt, özönlöttek a hírességek a világ minden tájáról, többek között a walesi herceg, Lord Astor és különböző maharadzsák.

Kértem egy találkozót Benedek Miklós színművésztől – akivel még főiskolás éveim előtt, a Katona József színházban, mint stúdiós dolgoztam együtt. Az  ő édesapja, Benedek Tibor még játszott az Arizonában, mielőtt Rozsnyait, mint zsidót elvitték, és az őt minden vagyonukkal megmenteni próbáló feleségét megölték.

Ebből a történetből sok részletet sikerült megtudnom, és írtam egy forgatókönyvet azokról a meghatározó helyzetekről. Erre építem az egyhetes műhelymunkatervemet.

Elküldtem a National Studióba, és Angusnak is, akivel kettesben dolgozunk ezen a témán. Neki nagyon tetszett, remélem, hogy a színház is mielőbb válaszolni fog.

Közben pályázatokat is írtam: egyet például tanításra, amelynek folyamán elmennék különböző iskolákba, ahol közösen készítenénk egy műhelymunka során kis előadásokat az őket érdeklő témából. Három különböző korcsoportra dolgoztam ki: 10–14 év, 15–18 év és 19–25 éves korig. Borzasztó fontosnak tartom a személyes találkozást, hogy a diákok azon keresztül ismerkedjenek meg még fiatalon azzal, mi is a művészet varázsa. Ne keverjék össze a szórakoztatóiparral, amelynek termékei mindenhonnan áradnak, ami alacsony szintre helyez és megtéveszt.

Októberben megyek újra Londonba, és folytatom a munkát. Már szervezem a találkozóimat. Megyek a Globe-ba is, ahol mint színész még nem dolgoztam, de koreográfusként néhány évvel ezelőtt már igen, a Pericles című előadásban.

A Globe-ban dolgozni nagyon nehéz, egyrészt mert az ezer férőhely félkörben és három emelet magasságban helyezkedik el, ezért állandóan „természetes” mozgásban kell lennie a színésznek – hogy mindenki lássa és hallja az eseményeket. Másrészt szabadtéri, és Londonban, bizony, sok az eső. Lemondás nincs, a nézők felveszik a kis esőkabátjukat, a színész meg óvatosan éli át a szerepét aznap, hogy ne csússzon el a színpadon. Volt nekem is ilyen élményem, rendesen zuhogott az eső – az angolok ezt angolos hidegvérrel tűrik –, mindenki egyszerre „kapucni fel!”, és mehet minden tovább. Mi meg ott álltunk a nagy szerelmi jelenet közepén a kollégámmal, és nem voltunk képesek szerelmesen egymásra nézni, de még a szemünket nyitva tartani sem, annyira erősen zuhogott. Viszont extra tapsot kaptunk a végén, szerintem az eső vendégszereplése miatt.

A Globe-ban a másik véglet a hőség – abból is van bőven –, akkor meg ájulnak a turisták rakásra. Volt olyan matinénk, ahol hatan dőltek ki egy előadás alatt. Viszont gyönyörű az épület és London legszebb helyén van, közvetlenül a Temze partján.

Amikor a szüleim eljöttek meglátogatni, bevittem Őket magammal a próbára. Ott ücsörögtünk, néztük, ahogy a színészek dolgoznak, és azt gondoltam, milyen szép is ez. Apámmal, aki maga is színházi ember, és Édesanyámmal, aki festőművész megtárgyaltuk, hogy milyen izgalmas dolog az alkotás. Amikor a rendező szólt, hogy „Éva, tiéd a csapat, jöhet a táncrész”, nagyon furcsa érzés volt onnan a nézőtérről „átmenni” a színpadra. Akkor nagyon szerencsésnek éreztem magam.

Üdv: Éva

2 hozzászólás

1. idézem 2009.09.16. 10:04
   • Tancsa
   Hosszú évek óta tanítom Shakespeare drámáit, mesélek tanítványaimnak a korabeli Anglia életéről és szokásairól. Ez a cikk segít újragondolni, hogy milyen érdekességeket lehet még hozzátenni a Globe Színház egykori és mai működéséről.
   Köszönet érte Magyar Évának.
2. idézem 2009.09.17. 17:51
   • Gyöngyös
   Hihetetlen, hogy Éva már a Globe-ban is dolgozott, igaz "csak" koreográfusként. Hallottatok valaha is a médiában erről? Tudtátok, hogy van egy magyar művész, aki a világ legtermészetesebb módján vendégszerepel London rangos társulatainál.? Jó nagy csend övezi, hiába ő nem celeb! Gondolom a csendre szüksége van, de azért nagyon örülök, hogy legalább itt hallunk róla! És hát, hajrá Éva! :-)