Gyanítom, ha nem születésnapján lenne a Magyar Költészeté, már József Attilát is hasonlóképp elfeledték volna, mint a ma 125 éve – 1886. április 14-én – született Tóth Árpádot. Nem egy nyerő típus volt, mai szóval élve, ráadásul 42 évesen a tüdőbaj vitte el. Persze nem beszélni vagy írni kell róla, szóljanak e helyett a művei. Mint az alábbi.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
És nem lehet jobban felidézni, mint ahogy Babits írt róla a Nyugat neki szánt mementóként szerkesztett emlékszámában.
„Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan
költőről, hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének
részlettitkait; de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő érezte a
csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi
minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja
szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok
között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és
egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek
neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már
nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos
önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.”
AB