A rendezvényt a Tokaj Reneszánsz Egyesület szervezte, ügyesen illesztve azon események sorába, amellyel Magyarország borvidékei a legnagyobb fogyasztói piachoz, a budapestihez akarnak közel jutni. A Gólyavár épülete azért is bizonyult kitűnő választásnak, mert az egyetemi ifjúság, mint leendő és meghatározó célpiaci csoport számára, népszerű és ismert a helyszín. Az immár tradicionálissá váló egri és somlói évjárat-bemutató mellett, remélem, hagyomány teremtődik a tokaji borok bemutatkozásával is. Szerencsés kezdeményezésként, a borok kóstolása mellett bor-étel párosító mesterkurzust is tartottak. Ráfér a tokajiakra az ilyen típusú megközelítés, ismertetés, mert sokan gondoltuk-gondoljuk azt, hogy ezek a borok csak süteményekhez, édességekhez passzolnak igazán, ami alaposan leszűkíti a fogyasztás lehetőségeit.

Hogy a borbemutatóra „igény volna”, azt igazolja, hogy péntek délután négy órakor, érkezésemkor, már csinos sor kígyózott a regisztrációnál. Hiába, na, a betegeknél csak a látens alkoholisták vannak többen.

Az emeleti rendezvényteremben tizenhat pincészet várta több mint ötven borával – nem mindig tökéletesen felkészülten – a rohamot. Bosszantó volt, hogy a hűtés hiánya miatt olykor langymelegen kellett a különféle fehérborokat (száraz, kései szüretelésű és aszúk) kóstolni. De „spongyát rá”, jövőre már biztosan ez is jobb lesz.

A közönség némiképp ismerős, nem hiányoznak a „nagy nevek”, akik egy-egy ilyen társadalmi eseményen mutatják meg magukat, és ejtik el az egyik ámulatból a másikba eső celebimádóknak szánt „a utóízében enyhén rezedás ízzel és illattal lecsengő botritisz” és egyéb, felkavaróan ostoba kijelentéseiket. Sőt, most már az egyik könyöklőasztalnál, egy már kinézetre is több nyelven anyanyelvi szinten beszélő, az asztal szélébe a kinyilatkoztatáskor erősen kapaszkodó egyed tartott előadást Robert Parker kóstolási metodikájának, szerinte tarthatatlanul elavult voltáról. Irigykedéssel vegyes áhítattal hallgattam, amint a nagy ember az általa szakmányban kóstolt 100 eurós borok elmondhatatlanul alacsony színvonaláról beszélt. Bizony-bizony, jó dolog csak megfürdeni egy-egy ilyen zseni szellemi kisugárzásában, lopva elcsenni egy-két szilánkot, forgácsot, amit aztán napokig lehet dédelgetni odahaza, a sötét, dohos, döngölt padlójú szoba-konyhásban.

A borokról annyit, hogy a furmint-őrület még – szerencsére – tart, bár a legtöbb furmintot bemutató pincészetnél változatlanul az útkeresést éreztem. Kellemes meglepetés volt azonban, hogy nem billent el nagyon ebbe az irányba a képzeletbeli mérleg. A Tokaj zászlóshajójának szánt fajtáján túl szép hárslevelűeket, muskotályokat és egyéb különlegességeket kóstolhattam.

Néhány olyan borról írok, amelyet a bort szeretőknek és a bort fogyasztóknak ajánlok. Azoknak, akik csendes örömmel tudják magukban vagy barátaikkal élvezni a finom illatokat és ízeket.

Szép, telt, harmonikus illatú és ízű volt a Béres 2007-es Lőcse-dűlőből származó száraz furmintja. Hozta a megszokott magas színvonalat a Dereszla 2009-es furmintja a Lapis-dűlőből, és a Tokaj Nobilis 2008-asa, a Barakonyi-dűlőből. Érdekes, hogy mindkettő félszáraz, 10 gramm körüli maradék cukorral, ami éppen elég ahhoz, hogy egy kicsit megbolondítsa ezt a bort, kedvessé, lággyá formálja a számomra kicsit darabos furmintot.

Ennek a fajtának az esetében az előbb leírt és a kései szüretelésű, magas extrakttartalmú stílus tetszik nekem, hiszen a Hegyalján egyébként domináns fajtából korábban és most is számos aszú készül, amelyek mindegyike – kifejezetten számomra – magában hordoz egy olyan, a botritiszes-nemespenészes fanyarságon túli kesernyésséget, ami kissé elveszi a fogyasztás élvezetét.

Különösen izgalmasra sikerült a Degenfeld 2009-es Muscat Lunelje, amelynek etalonját még Bárdos Saci készítette el hajdanán. A mostani is félszáraz, de a szokásosnál kisebb cukortartalmú, viszont eddig általam nem tapasztalt, kirobbanó muskotályillattal és -ízzel. Rukkolás alapú, könnyű zöldsalátákhoz és kora nyári gyümölcsökből készült salátákhoz nagyon megy. Megjelenése csak a nyár közepére várható.

Kevesen szeretik készíteni, hát még inni a szamorodnit, különösen annak édes változatát. Samuel Tinon, a Hegyalja Samuja káprázatos, buján botritiszes illatú és ízű 2004-es édes szamorodnija azonban a legjobb példa arra, hogy mit lehet kihozni egy félresorolt, olykor lesajnált borfajtából. Nem kis meglepetés, hogy ezt egy francia készíti, Olaszliszkán, akinek kis ültetvénye van, és évek óta csak válogatott szőlőt és aszúszemeket vásárol fel. Talán éppen ezért tud ilyen borokat produkálni, mert 2004-es ötputtonyos aszúja is maga volt a tökély.

Visszatérve a különlegességekhez, figyelemre méltónak találtam a Dereszla Kabar szőlőből készített, késői szüretelésű 2009-es borát. Meggyőződésem, hogy ez a szőlőfajta komoly jövő előtt áll Tokajban, csodálatos ízű aszúkat és kései szüretelésű borokat tud adni. Csakúgy, mint Hegyalja lassan visszatérő, teret nyerő, ősi fajtája, a Kövérszőlő. Szerencsére sorban fedezik fel a már-már kiveszett régi értékeket a hegyaljai borászok, így – idővel – lesz mit felsorakoztatni a furmint mögé.

A Dobogó 2008-as Mylittája csakúgy, mint a Royal-Tokaji 2008-as Áts Cuvée-je és a Tokaj-Nobilis Amicus Cuvée-je, mindegyik maga a tökéletes desszertbor. Egytől egyig gyönyörűek, harmonikusak, csábítóan érzéki aranyszínük van. A Mylitta lágy, feltűnően, de mégsem zavaróan citrusos ízű, az Áts Cuvée robusztusabb, férfiasabb, kicsit mackós kedvességű,  míg az Amicus Cuvée elképesztően gyümölcsös, muskotályos ízű és illatú, mintha egy késő őszi, langyos délután harapnánk egy túlérett szőlőfürtbe.

Mivel zárjam mindezt, ha nem a péntek estét megkoronázó két aszúval. A Dobogó 2004-es ötputtonyosával és a Royal-Tokaji 2005-ös hatputtonyosával. Mindkét bor esetében azt írtam a jegyzeteimbe, hogy: „Na, ez a bor!” És túl azon, hogy gyarló vagyok, mert szeretem az édes borokat, egy-egy ilyen kóstolás alkalmával érezhető, élhető át igazán a tokaji borok semmivel össze nem hasonlítható értéke.

AB

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!