Tolnay Klári, Kiss Manyi, Domján Edit, Salamon Béla, Mensáros László, Páger Antal – csak néhány név azok közül, akik az ország leghíresebb színházi súgója, Tarr Mária („tarrmari”) jóvoltából – Dunai Tamás színművész verses-klarinét kíséretében – egy kis időre újra életre keltek a Tiara Klub színpadán.
Tarr Béla filmrendező anyukája különleges asszony. Nemcsak azért, mert különleges mesterséget űz (1957 óta súg a legnagyobbaknak), hanem azért is, mert különlegesen gazdag, színes egyéniség. Tarr Mária olyan előadókészséggel képes feleleveníteni az elmúlt 54 év legjobb színházi sztorijait, amit eddig csak maguktól az általa életre keltett színészóriásoktól láthattunk. Igen, a mindenki által csak „tarrmarinak” hívott jelenség úgy sztorizik, mint Sinkovits Imre, olyan memóriája van, mint Mensáros Lászlónak, és legalább olyan életvidám, mint Tolnay Klári volt.
Ha utána számolunk (amit nem illik, de mégis), hamar
kiderül, hogy Tarr Mari nagyon fiatalon került a súgólyukba: huszonévesen lett,
a nem éppen kiváló emlékezőtehetséggel bíró Csortos Gyula,
a felejthetetlen
Salamon Béla vagy épp Pécsi Sándor legfőbb támasza a színpadon. Később szintén sok
dolga lehetett a memorizálás dolgában „Csortos-tanítvány” Básti Lajossal, a
zseniális Latinovitscsal, Ruttkai Évával, egészen a mai nagyokig: elég Huszti
Pétert, Tahi-Tóth Lászlót, és Tarr Mária mostani állandó kísérőjét, Dunai
Tamást említeni.
A lenyűgöző történeteket ugyanis az előadóesten zenés versek és bakelitlemezekről szóló dalok kötik össze: József Attila és Radnóti Miklós költeményei népszerű színészkettősök még népszerűbb dallamaival váltakoznak. Az egytől-egyig Tarr Máriának dedikált lemezekről szóló felvételekhez csatlakoznak a Woody Allen nyomdokain járó Dunai Tamás klarinétszólói.
De. Az egész jól felépített, profi előadóest nem lenne egyedülálló Tarr Mária sugárzó optimizmusa nélkül. Az a mindent elsöprő életvidámság, szeretet, és hit, ami Máriából árad a közönség felé, új energiát, lelki feltöltődést ad nemcsak az előttünk álló hétköznapokra, de az egész élethez való hozzáállásunkhoz. Aki ennyit tud adni néhány óra alatt, az valóban érezheti úgy – ahogy Tarr Mária érzi – hogy isteni kegyelemben részesült.
BG
****************
Szerelem
Akit egyszer megfertőz a színház, annak vége. Hiába mondja a
tarrmari, hogy ő csak egy súgó – világosan látjuk, hogy nélküle sokszor
megakadt volna a kerék az echósok szekerén. Csortos Gyula, Salamon Béla, Kiss
Manyi vagy Pécsi Sándor számomra fekete-fehér, bődületes tehetségek. Semmilyen
szintű személyes élményt nem tudok hozzájuk fűzni, mégis megelevenedtek, és a
régi filmekből memorizált gesztusokkal és mimikával.
Aztán azok a nagyok, akik
az elmúlt, számomra is belátható években kezdtek felköltözni – Latinovits
Zoltán, Ruttkai Éva, Márkus László és Tolnay Klári és Sinkovits Imre és Darvas
Iván és így tovább – meséltek, énekeltek, szerettek és fájtak.
Azok, akik hozzám hasonlóan fertőzöttek, Tarr Mária és Dunai Tamás beszélgetése, játéka és öröme miatt emlékeztek, énekeltek, szerettek és fájtak. Láttam az arcokon, a szemekben, előjöttek a kedves, fájdalmas, komikus életjelenetek, és igen, szabad volt énekelni, és mi zümmögtük is a dalokat. Mert dehogy énekeltük volna túl a Tolnay-Páger páros orchideás kettősét, vagy a Latinovits-Ruttkai nyárbúcsúztató szerelmes dalát.
Függöny nem volt, reflektor sem, súgólyuk meg pláne, mégis színházat kaptunk, szigorúbbaknak színháztörténetet, olyan felszabadultan átadva, ahogyan azt csak hosszú évtizedek hűségével, és a kollégák iránti tisztelettel képes valaki megtenni.
Ezek után, ha elkezdenek mesélni egy színházi történetet, lehet, hogy így zárom a beszélgetést: Ja, azt a sztorit ismerem, a tarrmari mesélte!
bsze