A XIX. század végén a női emancipáció alapvetően kettős céllal bírt: lehetőséget adni a nőknek a munkavégzésre, de úgy, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak a férfiakkal. E törekvés mögött számos történelmi feltétel rohamos megváltozása keresendő a korábbi évszázadokhoz képest. Egyrészt, a technológia fejlődése következtében egy sor olyan fizikai munkalehetőség adódott a nők számára, ami korábban elképzelhetetlen volt. A gépesítéssel a „gyenge” nők is jobban be tudtak kapcsolódni az ipari termelésbe. Igaz, még mindig több munkát voltak képesek elvégezni a férfiak, de „csökkentett üzemmódban” a nők is végezhettek fizikai munkát. Ekkor még az egyenlő munkabér nem merült fel követelésként, hiszen nem volt egyenlő a teljesítmény sem (a gépek nem pótolták egészen a férfiak fizikai erejét).

Ugyanakkor, a gépesítés következő fejleményeként, egyre több nem-fizikai (mondjuk adminisztratív) munkára lett szükség, amit a nők már pontosan ugyanúgy el tudtak (volna) látni, mint a férfiak. Ezt a hagyományosan férfierőre épülő társadalom férfitagjai persze nem akarták elhinni. Igazuk alapját az a tény képezte, hogy a nők jóval iskolázatlanabbak voltak, mint a férfiak. Ebből arra következtettek a férfiak, hogy nem csak erősebbek, de okosabbak is a nőknél – ami persze logikai körben forgás: mivel okosabbak vagyunk, ezért kár is iskoláztatni a nőket, így sosem derült volna ki, mi lenne, ha egyenlően iskolázottak lennének a nők és a férfiak.

A nők iskoláztatása ellen hagyományosan valójában az anyaság szerepe szólt. Az egyház (és minden európai történelmi egyház) az emberiség szaporodásában döntő anyaság kiemelt fontossága miatt a nőknek szinte egyedüli szerepként a családanyai szerepet szánta. Mivel egy családon belül sok gyerek született, így a nők (az alacsony átlagéletkor miatt) gyakorlatilag életük végéig, de legalábbis addig gyerekneveléssel foglalkoztak, amíg egyáltalán bírtak valamivel foglalkozni. Vagyis: a fizikailag könnyű, sőt, iskolázottságot is csak alapfokon igénylő adminisztratív munkát sem végezhették addig, amíg csak és kizárólag gyerekneveléssel voltak elfoglalva.

A gépesítés mellett a másik lényeges tényező a női emancipációban tehát az első „szexuális forradalom”, a szexuális „védekezés” elterjedése volt. Az egyház szerepének csökkenésével szépen lassan egyre kevesebb gyerek született, s számos nő érezte úgy, hogy három gyerek mellett is, azért a kis pénzért is inkább elmegy fizikai munkát végezni, mivel a gyerekeket egyébként sem nevelte mondjuk tízéves koruknál tovább. Ha az elsőt 15 évesen szülte, a harmadik is megszülethetett 20 éves korára – harmincévesen pedig akár dönthetett úgy, hogy néhány órára elmenne fizikai munkát végezni. 1857-ben New York-ban a textilipari nők már jobb munkafeltételekért és több fizetésért tüntettek.

Idővel aztán az a társadalmi réteg is megjelent, akik már az anyaság elodázását is vállalták a tanulás érdekében. Azok a nők, akik az elemi mellett a polgári elvégzését is vállalták, már nem akartak 15 évesen férjhez menni és gyereket szülni, hanem előbb dolgozni szerettek volna – s már dolgozó nőként, munka mellett vállalni a gyereknevelést. Ez még súlyosabb társadalmi problémákat gerjesztett, mint a nők fizikai munkavégzése. A nők egyre iskolázottabbak lettek, egyre kevesebb gyereket vállaltak, egyre inkább jogos lett az a követelésük, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak. Egy irodista nő a XX. század elején már egyenlő munkaerőt jelentett egy ugyanabban a munkakörben dolgozó férfivel: s a (férfi) munkáltató csak azzal indokolhatta a női dolgozónak adott kevesebb bért, hogy a többszöri szülés miatt nem számíthat rá hosszú távon.

Valójában a férfitársadalom még mindig azt gondolta, hogy a nők egyszerűen butábbak, mint a férfiak, így akkor sem végeznek ugyanolyan értékű adminisztratív munkát, ha megvan az iskolázottságuk. Ennek az elképzelésnek az adott alapot, hogy a nőket a családban még nagyon sokáig (sok esetben a mai napig) inkább az anyaságra, mint a karrierre készítik fel – s ezt az iskola nem tudja kompenzálni.

Ezzel el is jutottunk a mához. Napjainkra már nem egyértelmű, hogy a női egyenjogúsági törekvéseket hogyan is elégítheti ki az állam és a társadalom. Az anyaság ma is rendkívül fontos szerepnek számít, pontosabban, az európai népszaporulat szempontjából újra egyre fontosabb lesz a gyerekszülés. A kettő persze nem ugyanaz. Gyereket szülni csak a nő képes, de gyereket nevelni a férfi is képes (lenne). A családokban a lánygyermekeket már egyre inkább azonos módon készítik fel az életre, mint a férfiakat, így egyre kevésbé kérdés a férfiak számára is, hogy azonos iskolázottsággal azonos értékű szellemi munkát képes végezni a két nem. Ugyanakkor, a politikai életben például még nagyon látványos, hogy a fiúgyerekekkel otthon politikáról gyakrabban beszélgető apukák, s a lánygyerekekkel a háztartásról gyakrabban beszélgető anyukák generációról generációra örökítik a tradicionális érdeklődési kört. Ennek köszönhető elsősorban, hogy jóval kevesebb a női politikus, mint a férfi. Bár az idő kerekét lehet gyorsítani mesterséges „női kvótával”, az idő magától is megoldaná, hogy például egyre több nő politizáljon – de ez generációról generációra való, lassú szemléletbeli változást jelent.

Van azonban egy ezzel együtt járó nagy probléma, mégpedig a hagyományos családmodell kérdése. Ha a nők, a szülésen kívül minden tekintetben ugyanazt a tevékenységet végzik, mint a férfiak, ugyanazokkal a karrier-lehetőségekkel, akkor akarnak-e majd élni egyáltalán a szülés adottságával? A válasz: a gyermek nyújtotta öröm simán megéri a szülés okozta fájdalmat – ha utána a gyereknevelés minden további nehézsége megosztható lesz férfi és nő között. A gyerekekre való mosás, főzés, takarítás, minden. Nos, ehhez viszont megint csak több generációs szemléletváltásra van szükség apák és fiúk részéről, ahol megint csak a nőknek kell türelmesebbnek lenni. Vagy nem, de az súlyos feszültségeket fog okozni. Egyik napról a másikra nem fog megváltozni egy olyan férfi, akit gyerekkorában abszolút mértékben kiszolgált az anyja: a legjobb, amit tehet, ha az apa saját fiúgyermekét már háztartási munkamegosztásra neveli.

Összességében tehát van még mit tenni: a társadalmi folyamatok önmaguktól is a nők és férfiak esélyegyenlősége felé hatnak, de a túlnyomó többségében férfi politikusokból álló parlament is sokat tehet azért, hogy a természetes folyamatokat ne gátolják mesterségesen fenntartott előítéletek.

BG

2 hozzászólás

1. idézem 2011.03.10. 20:15
   • vica
   A nagy betűs Élet kihívásai egy magyar nő számára a XXI. század második évtizedében. Egy kis színes hír - utólag a Nőnaphoz.
   
   http://nol.hu/belfold/20110310-bizonyitsa_a_szerelmet_iratokkal#kommentek
2. idézem 2011.03.11. 08:44
   vica, hát ez elég megalázó procedúra