Valamivel több, mint 20 éve halt meg, és születésnapja évfordulója is közel van. 1991. március 2-án olyan valaki távozott el Franciaországban, akiről még François Mitterand is megemlékezett. „Ő volt a mi Baudelaire-ünk, vagy Apollinaire-ünk… a zene iránti szeretete és zenei géniusza a művészetek szintjére emelte a dalt.” Persze egyszerűbb, ha úgy tekintjük őt, mint Franciaország cigarettafüst-felhőből érkező válaszát David Bowie-ra, Mick Jaggerre és John Lennonra. Hatása mai napig felmérhetetlen, jóllehet sokkal kevesebben ismerik, mint az előbb idézetteket.Talán éppen ezért írok róla. Megint valaki, akiről lehet, de nem érdemes elfeledkezni.
Emigráns orosz zsidó család gyermekeként
született 1928. április 2-án, kétpetéjű ikrek egyikeként, mint Lucien Ginsburg,
már Franciaországban. Mint oly sokan a zsenik közül, a kötöttségek, vagyis az iskola
nem volt ínyére. Egyesek tudni vélték, hogy kudarcok érték a tanulásban, mások
szerint azonban már ekkor megmutatkozott, a később elképesztő mértéket öltő nonkonformista
énje. Mindegy, nem sokkal az érettségi előtt abba is hagyta a tanulást a
középiskolában. Az általa választott Képzőművészeti Főiskolán aztán a bonyolultabb matektanulmányok
kedvét szegték, hogy az elképzelése szerinti építész legyen. Persze, hogy ezt is
otthagyta.
Az 50-es évek elején meghatározó élmény volt a kissé sodródó-lézengő, helyét kereső Gainsbourg számára a találkozás Boris Viannal. Az akkor már valódi botránykőnek számító különc, de zseniális énekes-zenész-író (Le déserteur, Tajtékos napok, Pekingi ősz, stb.) olyan színpadi „előadásmódot” valósított meg, ami merőben különbözött az akkor népszerű énekesekétől.
Nem kevés szerepet játszottak a nők az életében, részben az ő érdemük is, hogy a 60-as években kezdtek megjönni a várva várt sikerek. Dalokat írt a mára szintén elfeledett Juliette Gréco és Petula Clark számára. 1965-ben pedig France Gall nyerte el az Eurovíziós Dalfesztivál nagydíját a Viaszbaba (Poupée de cire, poupée de son) című dalával. Fülbemászó dalocska, az ember nem is sejti, ki a szerzője.
Amikor Gainsbourg-ról
és a nőkkel való viszonyáról beszélünk, sokaknak még ma is pikánsan hangzik, némelyek
pedig – joggal - irigykedhetnek. Bizonyítottan vagy pletyka szinten említve, de
meghódította Brigitte Bardot-t (énekeltek is együtt, „Bonnie et Clyde”, és neki
írta az Initials B.B. című dalát). B.B.,
mintegy válaszképpen – sok-sok év múlva – úgy tekintette magát, hogy ő volt a Gainsbourg-Chopin
George Sand-ja. Catherine Deneuve-vel is volt közös dala (Dieu est un fumeur de
havane), és Anna Karinával, majd Jane Birkin-nel, akivel - többek között - 2
polgárpukkasztó számuk is készült. A „Je t'aime… moi non plus” (Szeretlek, …..én
már nem), valamint a "69,
Année Erotique”
(69, Erotikus év) már világsikert arattak. Gainsbourg egyik sajátossága, hogy
szövegei olyan többrétegű jelentést hordozó dalok, amelyekbe sok mindent bele
lehet érteni, következésképpen magyarázni. A fenti kettőre ez aztán különösen
igaz. És aki egyszer halotta a „Je t’aime…” nyögéseit, a legkevesebb, hogy nem
felejti el soha.
1973 májusában Serge
Gainsbourg szívrohamot kapott. Ennek ellenére tovább ivott és dohányzott, csipetnyi
füvecskével fűszerezve: hűen ahhoz a személyiséghez (alteregóhoz?), amit ő ’”dolgozott
ki” önmaga számára. Ezután
írta a „Je suis venu te dire que je m'en vais (Jöttem megmondani, hogy
elmegyek), valamint egy „szellentésmániás költeményt” (ami szó szerint az, hiszen
a felvétel tele van szellentéssel), amely későbbi regényének témáját és címét
viseli: „Evguénie Sokolov”. Nem lehet a dalt érzelmek nélkül hallgatni, vagy a
felháborodást, vagy a mosolygó, kacagó elismerést váltja ki. De átírta a Marseillaise-t,
reggae
stílusban,
ami azért sok,
magát normálisnak tartó franciánál is kiverte a biztosítékot. Ma már
persze,
ha hallható egyáltalán
valahol, örömmel játsszák,
hallgatják.
Talán nem mindenki
tudja, miért is, de Gainsbourg az apja Charlotte Gainsbourg színésznőnek,
aki a Jane
Birkin színésznő-énekesnővel kötött házasságából született. Vele adta elő 1984-ben a Lemon Incest
(Inceste de citron) dalát. Na, ez megint egy olyan nóta, amelynek szövegébe,
klipjébe még a sokat próbált franciák is vérfertőzést, pedofíliát véltek
belehallani, belelátni. Pedig csak egyetlen fogyatékossága van: Charlotte viszonylag
keveset örökölt apja énekesi tehetségéből, a szöveg pedig nem több, mint egy apa és lánya kapcsolatának - az átlagember
számára persze túlzottan exhibicionista - megéneklése.
Ivászatok, éjszakai
dorbézolások, láncdohányzás, teljesen legyengült fizikum, többek között a
folyamatos munkától… „Gainsbarre” – rosszabbik énje – egyre gyakrabban lépett
Gainsbourg helyébe, aki sokszor a televíziós
műsorokban is részegen jelent meg.
Nem kevesen szeretnék elfelejteni, de egyik
legemlékezetesebb „fellépése” 1986-ban volt, amikor egy francia beszélgetős
műsorban, az akkor friss Grammy-díjas Whitney Houston-nak a bemutatáskor szertartásosan
megcsókolja a kezét, majd némiképp akadozó nyelvvel nyílt, egyértelmű szexuális
ajánlatot tesz. Tipikus „se köpni, se nyelni” helyzet állt elő a csinos, színes
bőrű énekesnő esetében. Mindenesetre kevesen mernék megismételni.
Ma már, több mint 20 évvel halála után, sokan elismerik, hogy olyan műfajokat - reggae, rap, latin (afrokubán) zene, dzsessz, progresszív rock - emelt be zenéjébe, amelyek korábban szinte elképzelhetetlen mértékben tágították ki a francia sanzonok világát.
AB