Emigráns orosz zsidó család gyermekeként született 1928. április 2-án, kétpetéjű ikrek egyikeként, mint Lucien Ginsburg, már Franciaországban. Mint oly sokan a zsenik közül, a kötöttségek, vagyis az iskola nem volt ínyére. Egyesek tudni vélték, hogy kudarcok érték a tanulásban, mások szerint azonban már ekkor megmutatkozott, a később elképesztő mértéket öltő nonkonformista énje. Mindegy, nem sokkal az érettségi előtt abba is hagyta a tanulást a középiskolában. Az általa választott Képzőművészeti Főiskolán aztán a bonyolultabb matektanulmányok kedvét szegték, hogy az elképzelése szerinti építész legyen. Persze, hogy ezt is otthagyta.

Az 50-es évek elején meghatározó élmény volt a kissé sodródó-lézengő, helyét kereső Gainsbourg számára a találkozás Boris Viannal. Az akkor már valódi botránykőnek számító különc, de zseniális énekes-zenész-író (Le déserteur, Tajtékos napok, Pekingi ősz, stb.) olyan színpadi „előadásmódot” valósított meg, ami merőben különbözött az akkor népszerű énekesekétől.

Nem kevés szerepet játszottak a nők az életében, részben az ő érdemük is, hogy a 60-as években kezdtek megjönni a várva várt sikerek. Dalokat írt a mára szintén elfeledett Juliette Gréco és Petula Clark számára. 1965-ben pedig France Gall nyerte el az Eurovíziós Dalfesztivál nagydíját a Viaszbaba (Poupée de cire, poupée de son) című dalával. Fülbemászó dalocska, az ember nem is sejti, ki a szerzője.

Amikor Gainsbourg-ról és a nőkkel való viszonyáról beszélünk, sokaknak még ma is pikánsan hangzik, némelyek pedig – joggal - irigykedhetnek. Bizonyítottan vagy pletyka szinten említve, de meghódította Brigitte Bardot-t (énekeltek is együtt, „Bonnie et Clyde”, és neki írta az Initials B.B. című dalát). B.B., mintegy válaszképpen – sok-sok év múlva – úgy tekintette magát, hogy ő volt   a Gainsbourg-Chopin George Sand-ja. Catherine Deneuve-vel is volt közös dala (Dieu est un fumeur de havane), és Anna Karinával, majd Jane Birkin-nel, akivel - többek között - 2 polgárpukkasztó számuk is készült. A „Je t'aime… moi non plus” (Szeretlek, …..én már nem), valamint a "69, Année Erotique” (69, Erotikus év) már világsikert arattak. Gainsbourg egyik sajátossága, hogy szövegei olyan többrétegű jelentést hordozó dalok, amelyekbe sok mindent bele lehet érteni, következésképpen magyarázni. A fenti kettőre ez aztán különösen igaz. És aki egyszer halotta a „Je t’aime…” nyögéseit, a legkevesebb, hogy nem felejti el soha.

1973 májusában Serge Gainsbourg szívrohamot kapott. Ennek ellenére tovább ivott és dohányzott, csipetnyi füvecskével fűszerezve: hűen ahhoz a személyiséghez (alteregóhoz?), amit ő ’”dolgozott ki” önmaga számára.  Ezután írta a „Je suis venu te dire que je m'en vais (Jöttem megmondani, hogy elmegyek), valamint egy „szellentésmániás költeményt” (ami szó szerint az, hiszen a felvétel tele van szellentéssel), amely későbbi regényének témáját és címét viseli: „Evguénie Sokolov”. Nem lehet a dalt érzelmek nélkül hallgatni, vagy a felháborodást, vagy a mosolygó, kacagó elismerést váltja ki. De átírta a Marseillaise-t, reggae stílusban, ami azért sok, magát normálisnak tartó franciánál is kiverte a biztosítékot. Ma már persze, ha hallható egyáltalán valahol, örömmel játsszák, hallgatják.

Talán nem mindenki tudja, miért is, de Gainsbourg az apja Charlotte Gainsbourg színésznőnek, aki a Jane Birkin színésznő-énekesnővel kötött házasságából született. Vele adta elő 1984-ben a Lemon Incest (Inceste de citron) dalát. Na, ez megint egy olyan nóta, amelynek szövegébe, klipjébe még a sokat próbált franciák is vérfertőzést, pedofíliát véltek belehallani, belelátni. Pedig csak egyetlen fogyatékossága van: Charlotte viszonylag keveset örökölt apja énekesi tehetségéből, a szöveg pedig nem több, mint egy apa és lánya kapcsolatának - az átlagember számára persze túlzottan exhibicionista -  megéneklése. 

Ivászatok, éjszakai dorbézolások, láncdohányzás, teljesen legyengült fizikum, többek között a folyamatos munkától… „Gainsbarre” – rosszabbik énje – egyre gyakrabban lépett Gainsbourg helyébe, aki sokszor a televíziós műsorokban is részegen jelent meg. Nem kevesen szeretnék elfelejteni, de egyik legemlékezetesebb „fellépése” 1986-ban volt, amikor egy francia beszélgetős műsorban, az akkor friss Grammy-díjas Whitney Houston-nak a bemutatáskor szertartásosan megcsókolja a kezét, majd némiképp akadozó nyelvvel nyílt, egyértelmű szexuális ajánlatot tesz. Tipikus „se köpni, se nyelni” helyzet állt elő a csinos, színes bőrű énekesnő esetében. Mindenesetre kevesen mernék megismételni.  

Ma már, több mint 20 évvel halála után, sokan elismerik, hogy olyan műfajokat - reggae, rap, latin (afrokubán) zene, dzsessz, progresszív rock - emelt be zenéjébe, amelyek korábban szinte elképzelhetetlen mértékben tágították ki a francia sanzonok világát.

AB

2 hozzászólás

1. idézem 2011.03.23. 13:09
   • gy
   Köszönöm ezt az összeállítást, méltó Gainsbourg emlékének. Azért is örülök neki, mert nem csak amerikai művészek vannak ám... persze nekik jobb a sajtójuk! :-)
2. idézem 2011.03.23. 14:01
   • Iboly
   Nem ide passzol, de pont ezt olvastam: meghalt Liz Taylor. Mennek sorban :(