A –10 fokos hideg, metsző széllel súlyosbítva sem volt elég elrettentő ahhoz, hogy reggel nyolckor a város legkülönbözőbb pontjain albán kereskedők el ne kezdjék árulni a hazánkban sosem látott méretű rakétákat és petárdákat. A csomagtartókról és a kempingasztalokról kisebbfajta háborút lehetett volna kirobbantani. Közben összefutottunk a helyi Express napilap fotósával, aki friss újsággal a hóna alatt ballagott, függetlenség napi címlappal: Pasic, Tito és Milosevics képével, alatta nemes egyszerűséggel: Fuck Yu (1913–2008).

A szállásunkon az előre lefoglalt szobát már kiadták, mert nem elég fürgén érkeztünk, de azért valahogy elhelyeztek minket két olasz újságíró mellé. Valószínűleg Pristina utolsó ágyát kaptuk meg, annyira tele volt a város a világ minden részéről érkezett tudósítókkal. Az átutazott éjszaka után leginkább aludni kellett volna, azonban ez túl nagy luxus a függetlenség napján. Az alvást megelőzendő, zsebre tettem fél liter slivovicát meg a fényképezőgépet, és hajnalig tartó barangolásba kezdtünk. Az első élmény egy gyorsétteremnek kinéző étterem volt, hihetetlenül ízletes balkáni (gyors)ételekkel. Az errefelé szokásos döglött birkát eszik általában csevapnak (kicsit leegyszerűsítve darált birkából és fűszerekből készült pici kolbászkák) vagy pleskovicának (ugyanaz mint a csevap, csak egy nagy dög sok kicsi helyett), a hamburger akkora, hogy egy Ruhr-vidéki bányásznak is elég lenne egy munkanapra, a döner pedig jobb, mint bárhol máshol – bár kicsit gyanús volt, hogy egyetlen más állat húsához sem hasonlított, egyedül a sertéséhez.

Szükség is volt jó kajára, mert Pristina elég ronda hely, bár határozottan szerethető. Ami szépnek mondható benne, azok a mecsetek, amiket mondjuk, Szarajevóban vagy Isztambulban észre sem vesz az ember, annyi van belőlük – itt üdítő színfoltok. Anélkül, hogy végigmennék a citromdíjas építészeti remekeken, íme pár példa. A függetlenségi események központja a Grand Hotel Pristina volt. Hátsó tetőteraszán, a trafóház mögött kakihalom, ráadásul oda járnak a helyi fiatalok, akik a belváros közepén akarnak dzsointozni, 20 méterre innen közvetít a CNN – ez a helyi Kempinsky. A másik gyöngyszem a pályaudvar. Nem is tudtam, hogy van vonat Pristinában, de az olaszok mondták, hogy érdemes lenne kipróbálni. Hát, mit mondjak, érdemes volt. A pályaudvart nehéz volt megtalálni, de ezért sikerült. Nincs rá kiírva semmi, teljesen elhagyott, és két sínpár van. Ebből az egyik rozsdás. A váróterem zárva, menetrend nincs. Végül szereztünk valami helyi mindenest. Azt javasolta, menjünk busszal, mert a következő vonat egy hónap múlva indul Belgrádba – ha minden jól megy. Az egyetemi és a nemzeti könyvtár közös épülete is megér egy misét. Olyan, mintha a hatvanas években kiírtak volna egy pályázatot apáinknak, hogyan képzelik el a kilencvenes évek űrállomásait. Kicsit emlékeztet a régi űrös legóm egyes elemeire. A stadion sem rossz, bár sajnos, a budapesti csapatokénál alig lepusztultabb. És mellette a még mindig szétbombázott egykori pártszékház, amelyet talán mementónak hagytak.

A koszovóiak komolyan gondolták az ünneplést – végül is függetlenség csak egyszer van, ettől kezdve az összes többi csak évforduló lesz –, ilyen dzsemborin még sosem voltam, pedig jártam már pár eszeveszett össznépi partizáson. A helyi sört, a Peját ingyen osztogatták. Volt csapolt és kétliteres kiszerelésű, mondanom sem kell, csak az nem döntötte magába, aki túl fiatal volt hozzá. Nekik volt ingyen üdítő, csipsz, kolbász és kifli, és egy legalább 20 méteres torta. A sokat szenvedett pristinaiak 5000 kalóriás darabokban tömték az arcukba. Meglepő módon látványosan részeg embert egyet sem láttam – igaz, olyat sem, akiben látszólag ne lett volna valami. Közben mindenhonnan üvöltött a zene, mindenki táncolt, lengette az albán zászlót, na meg az amerikait. Ez a világon a második ország, ahol egy kicsit sem ciki az USA-lobogót éltetni. Egyébként nagyon hálásak az USA-nak, mert bombázta Szerbiát, és az egész Nyugatnak, hogy próbálják fenntartani a békét, és megvédik őket a szerbektől. A várost teleragasztották „Köszönjük” feliratú plakátokkal amerikai, brit, és EU-s zászlókkal díszítve. A plakátokban egy közös van: bal felső sarkukban egy albánból amerikaiba forduló zászló előtt Clinton mosolyog. Ő itt az atyaúristen. Van Clinton utca, Clinton sugárút, de még Bill Clinton márványfaragó műhely is.

Mivel állandóan a helyi fotós sráccal nyomultunk, akinek ugye fotósként jócskán akadt munkája, állandóan a fősodorban mászkáltunk. Pontosan úgy, ahogy a veterán tudósítók mondják: „Amikor Koszovóban kikiáltották a függetlenséget, egész éjjel a szerkesztőség és a Grand Hotel között rohangáltunk.” Viccesen hangzik, tisztára, mint valami Saigon eleste sztori egy amerikai tudósítós filmben. A függetlenség kikiáltásának pillanatát talán egy sör beszerzésével töltöttem, később a Grand Hotelben a tömegek fújoltak, amikor Belgrádot mutatták, és volt némi ováció, amikor megjelent a miniszterelnök. Utána vissza a szerkesztőségbe, ahol csapra vertünk egy palack Taklert, közben elhagytam a kesztyűmet, ami másnap meglett.

Éjjel valamikor rendeztek egy tűzijátékot, amit a túlhevült helyiek jócskán megspékeltek éles lőszerrel. Habár a rendőrség szigorúan megtiltotta az indokolatlan fegyverhasználatot (szép megfogalmazás, nem igaz? Mert nem a fegyverhasználat volt megtiltva…), a legtöbben tettek rá. Másnap reggel lépésenként ötösével rugdostam odébb a kilőtt hüvelyeket, a hegyoldalban a Kalasnyikovból, a belvárosban a pisztolyból kilőttek voltak többségben. Mindenesetre a tömegben is csak annyi látszott, hogy őrület van, hirtelen egy kéz a levegőben, benne pisztoly, a teljes tárat a Holdra lövi, aztán gyorsan zsebre teszi a fegyvert és odébb lép kettővel. Aztán jön valahonnan egy osztag rendőr, kicsit úgy tesznek, mintha keresnék a jóembert, majd lelépnek. Közben együtt nyomult a magyar kontingens, a Népszabi, a Nemzet meg a Hír TV, de szerencsére volt akkora buli, hogy ne egymást kelljen fényképezni.

Később még elvetődtünk a Jonny Depóba, ami olyan, mint a Fekete Lyuk volt, csak sokkal kisebb, majd egy utcai DJ partiján tértünk magunkhoz. A fickó tizenhárom órát játszott folyamatosan a mínusz sokfokos hidegben, nem tudom, mit szedett, hogy nem fagyott szét. A függetlenség ünnepelgetése még napokig tartott, egyre csökkenő intenzitással. A rendőrök nyitottak voltak (végül is ők is függetlenedtek), amikor pár ember a kocsik közé ment táncolni és dobolni, nem zavarták el őket, és amikor kicsit nagyobb lett a tömeg, elterelték a forgalmat.

Kíváncsi lennék arra, hogyan és mennyi idő alatt szervezték meg ezt az eseményt: a Peja irgalmatlan mennyiségű sört szétosztott, és kinyomott külön függetlenségi sört (amerikai zászlósat…). Megjelentek a „193. ország a Földön – www.recognise.ks” , az „Independence is better than having electricity” , a „Bye-bye Serbia” és egyéb pólók, valamint a KS autójelzések. Most jó darabig nem lesz függetlenségi buli Európában, sem máshol, úgyhogy aki ilyen megmozdulásokra specializálódott, most jó pár évre szögre akaszthatja az útlevelét.

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!