Gyermekeim számára az idei volt az első augusztus 20-i ünneplés. A nagyszabású budapesti rendezvényeken meglehetősen vegyes üzenetet hordozott augusztus 20. (nekem anno leginkább a tanévkezdés közeledtét, de ez tízévesen talán bocsánatos bűn volt).

A Magyar Ízek Sétányán például hegyekben állt az „új kenyeret” jelképező kenyér, átkötve Szent István államalapítására utaló szalaggal. Hogy mi köze első királyunknak a kenyérsütéshez, azt legfeljebb a nyár végi szentté avatás indokolhatja (1083. – I. László Gellért püspökkel együtt avattatta szentté István királyt). István királyra és keresztény államára ugyebár a Szent Jobb-körmenet emlékezik legszebben, még akkor is, ha a nem-vallásosok számára talán kissé bizarr dolog egy ökölbe szorított kézfejet körbehordozni a városon, arról nem beszélve, hogy modern kori csendőrök és a Magyar Gárda military-gatyás tagjai is a kíséretet alkotják.

A Szent Jobb kíséretében népviseletbe bújtatott csángó gyerekeket, és a Mária-kultuszt előtérbe helyező cigányokat is találunk. Nos, ezek azok a momentumok, melyek újfent elgondolkodásra késztettek a „magyarság” mibenlétével kapcsolatban. Mi tartja össze ezeket az embereket? A katolikus hit, a kettős állampolgárság lehetősége, az egykori közös országhatár (és alkotmány – hiszen augusztus 20. volt már az Alkotmány Ünnepe is), netán valami olyan közös kulturális érték, ami csak a magyarokra jellemző? De akkor miért vettek részt a körmenetben olaszok is?

Bár a Szent Jobb-körmenet elsősorban egyházi ceremónia – de kifejezetten a magyar keresztény hagyományhoz kötődik. Az olaszok itt nem általában a katolikus-kereszténységet ünnepelték, hanem vendégként vettek részt a magyar katolikus-kereszténység nagy ünnepén (a református vallások nem tisztelnek szent ereklyéket). A csángók és a magyar cigányok viszont nem vendégek augusztus 20-án. Pedig a csángók közül nem biztos, hogy mindenki felvette vagy fel fogja venni a magyar állampolgárságot, a romák pedig gyakran maguk nevezik „magyaroknak” a nem-roma magyarokat. Vagyis nem feltétlenül vallják magukat magyaroknak.

Mármost, a moldáviai csángókkal az a különleges helyzet, hogy alapvetően soha nem éltek a „történelmi Magyarország” minden második pesti autón felmatricázott térképének határai között. Hűha, akkor most ők a revizionisták szerint nem is magyarok? Ha a magyarság összetartozását manapság (sokan még állami szinten is) azzal hangsúlyozzák, hogy az erdélyiek, a felvidékiek, délvidékiek egykor mind-mind a Magyar Királyság államhatárain belül éltek, akkor mi van a magyarul beszélő moldvai csángókkal, akik oly csodálatosan őrzik az ősi magyar hagyományokat? (Arra most ne is térjünk ki, hogy a revizionisták vagy csak Trianonra egyfolytában emlékezők nem veszik figyelembe, hogy a korabeli magyarok egy jelentős része Ausztria gyarmatának tartotta „Nagy-Magyarországot” a kiegyezés után is…).

A moldvai csángók esete kiválóan példázza, hogy a magyarság a politikai határoknál sokkal ősibb szinten, mégpedig a magyar anyanyelven alapszik. De mi a helyzet a magukat nem feltétlenül magyarnak valló magyarországi romákkal? És még kényesebb kérdés, mi a helyzet azokkal a romákkal, akik magyarnak vallják magukat, de nem, vagy alig beszélnek magyarul? Az első esetben egy klasszikus etnikai problémáról beszélhetünk, mely a sokszor kirekesztett, megalázott kisebbségek védekező mechanizmusával függ össze. A magyar anyanyelvű romák gyakran nyilván azért nem vallják magukat magyarnak, mert a többségi társadalom nem hajlandó őket magyarnak tartani. Erre lehet válasz az elkülönülés, bezárkózás – ahogy az afro-amerikaiaknál a gettósodás. Ha a társadalmi feszültségek oldódnak, feltehetően szívesebben vallják magukat magyarnak a magyarul beszélő romák. Egy biztos: ha idegen nyelvi közegben hosszú év távollét után az ember magyarul beszélő romákkal találkozik, mindegy neki, minek vallja magát a másik, a közös nyelv egy nagyon erős identitás-közösséget idéz a világban: és ez bizony a magyarság közössége. 

Ami azonban némi bizonytalanságot ad mégis a két magyarság-felfogás közti állásfoglalásnál, az jelen esetben a magyarul nem anyanyelvi szinten beszélő cigányok kérdése. Ha magyarnak vallják magukat mondjuk lovari-nyelven, akkor Illyés nyomán magyarok. Akkor is, ha ezt pillanatnyi érdekek miatt teszik, s akkor is, ha tényleges magyar identitás miatt.

Hajlamos lehet az ember ugyanakkor azt gondolni, hogy egy etnikai kisebbség tagja Magyarországon csak akkor bírhat kisebbségi jogosultságokkal, ha anyanyelvi szinten beszéli az adott kisebbség nyelvét. Egyébként nem tekinthető etnikai kisebbségnek (vallásinak viszont nyugodtan). De mi legyen azokkal, akik márpedig mégis etnikai kisebbség tagjának vallják magukat, még ha magyar is az anyanyelvük? Nos, a kérdések nyitottak, és a legtöbb, amit elvárhatunk, ha merev, átgondolatlan álláspontok kialakítása helyett elgondolkodásra késztetnek.

E. E.

2 hozzászólás

1. idézem 2011.11.21. 03:27
   • NFL Jersey Wholesale
   nyugalom, valahol az ég és föld között
2. idézem 2011.11.21. 03:27
   • sac longchamps
   Szépségükkel, történetükkel és a róluk való gondoskodással