Nem túl nagy létszámú, de annál lelkesebb, 12 fős csapatunk péntek délután találkozott a ferihegyi reptéren. Menetrend szerinti járattal indultunk volna Frankfurtba, onnan három órát hagyva a csatlakozásra, Dohán keresztül Saigont vettük célba.

Papp Gabin kívül még egyikünk sem járt Vietnamban, így igazán nagy várakozással foglaltuk el helyeinket.

Szépen ment minden, elhelyezkedtünk, a repülőgép is kigurult a kifutópályára. Aztán ott nem történt semmi, de semmi, csak állt a gép. Körülöttünk szintén úgy nézett ki, megállt a repülőtér élete, minden gép vesztegelt a kifutókon.

A Malév üzemeltette járaton nem sok információt tudtak adni. Csak találgatott a személyzet is, mi történhetett. Aztán félhivatalos információhoz jutottunk, egyik utastársunk mobilján kapta a hírt: összekeverték Ferihegyen a schengeni és a nem schengeni utasokat.

Azóta sem jöttem rá, vajon hogyan történhetett ez, de senki nem is tartotta fontosnak, hogy a több órája félreállított repülőgép utasaival közöljön bármit is.

Teltek-múltak az órák, nekünk egyre világosabb lett, hogy a társasutazás komoly veszélybe kerülhet, hiszen így minden csatlakozást lekésünk.

Két óra veszteglés után elkezdtünk reménykedni, megmozdult körülöttünk a „levegő”, elkezdtek mozogni a gépek, sőt, sorra hagyták el a repülőteret.

Ekkor hideg zuhanyként ért minket a hír: busz jön, ki kell szállnunk, megyünk vissza a terminálra. Gondoljatok bele, órák teltek el, s egyetlen értelmes magyarázatot nem kaptunk arra, miért teszik tönkre a 12 napos utunkat, sőt, egyetlenegyszer senki nem mondta: elnézést.

Immár négy órával is túlhaladtuk az indulási időpontunkat, amikor elhagytuk a repülőt, és újra átvizsgálták a kézipoggyászainkat és iratainkat. Kidobálták az összes feladott bőröndöt is, de szerencsére azokat nem kellett újra feladni.

Szegény csoportvezetőnk közben rájött, hogy Dohán keresztül nemcsak a mai napon, de a következőn sem lesz új járat, tehát halvány fogalma nem volt, hogy juttat el magával együtt tizenkét embert a célállomásra. Ráadásul ezzel a vis majorral, egyszerűen a semmibe veszett a vietnami helyi járatra megvett repjegyünk. Mi lesz?

Ezen gondolatok között még mindig csak készülődtünk a ferihegyi betonon, hogy végre felszállunk a levegőbe. A személyzetet közben lecserélték, hiszen lejárt a műszak, mehettek haza! Mi immár teljesen elkeseredve vágtunk neki a frankfurti éjszakának. Talán éjjel egy óra is elmúlt, amikor landoltunk. A frankfurti reptéren néhány hasonló szerencsétlen sorsú társunkon kívül nem sok embert lehetett látni.

A személyzet egy-két lézengő tagja is feltűnt, de ők szemmel láthatóan nem sok jelentőséget tulajdonítottak érkezésünknek. Az egyik terminálon biztosítottak minket arról, hogy reggelig senki nem fog velünk foglalkozni, nyugodtan várjunk a székeken, legfeljebb megalhatunk valahol saját költségen. Mit mondjak, nem volt túl jó érzés. Saját hibánkon kívül késtük le a csatlakozásunkat, de ez senkit nem érdekelt. Valaki hibázott, de nem mi, a következményeket viszont mi viseljük!

Nos, aki még nem ismerné vezetőnket, Papp Gabit, annak elárulom, ő aztán nem ismer lehetetlent, olyan nincs számára, hogy valamit nem lehet elintézni! Most éjjel sem hagyta el ez a jó szokása. Egy másik terminálon megtalálta a Malév képviselőjét. Még ekkor sem arról szólt az éjszaka, hogy bárki megvigasztaljon, bátorítson minket, hogy segítünk, megoldjuk a dolgokat. Haragudtak ránk, amiért nekik most dolgozni kell, nem értették, hol voltunk! A csoportot kettészedték és másnap különböző járatokra becsekkolták az utasokat. Semmi más nem volt  érdekes, csak hogy minél előbb megszabaduljanak tőlünk. Mint már említettem, a vezetőnket nem olyan fából faragták, hogy ennyiben hagyta volna... Ekkor legalább a megfáradt utastársakat elvitték egy szállodába. Ez volt az első biztató jel, hogy talán még sem úgy lesz, hogy bármi megtörténhet velünk…

Végül is most Hanoiban ülök a laptopom előtt, itteni idő szerint vasárnap este. Itt vagyok. Hosszú és kalandos úton, de itt vagyok. Ezekben az órákban a többi társam is megérkezik, és most már semmi nem akadályozhat minket abban, hogy egy felejthetetlen utazás élményeivel gazdagon térjünk haza!

Az otthoniaknak és a vietnami kollégánknak köszönjük a segítséget, az aggódást, jó volt tudni, hogy legalább titeket magunk mögött tudhatunk!

Minden utazás egy kaland…, hát akkor induljunk!

Petre Gyöngyi – Hanoi, Vietnam

12 hozzászólás

1. idézem 2009.11.30. 10:25
   • AB
   A patkánypörköltet vadasan most már tényleg ne hagyjátok ki!
   És igyatok egy kis kígyóvért is!
2. idézem 2009.11.30. 14:31
   • Gyöngyi
   Jelentem: Együtt a csapat és megnéztük a Halong öblöt, minden kezdet nehéz, de utána....
3. idézem 2009.11.30. 15:42
   • Éva
   Még a HAlong öböl is megvolt? Egy szava nem lehet a csoportnak a Gabi ellen! Ezek szerint még a lehetetlent is kiharcolja!
4. idézem 2009.11.30. 16:11
   Cunami,
5. idézem 2009.11.30. 16:35
   még egy kicsi se...:-)
6. idézem 2009.12.01. 08:51
   • vi
   Innen, a vecsési töltőállomás olajraktárának sötét mélyéről a leltárfelvételi íveket lapozgatva gondolok arra, milyen nehéz lehet egy ilyen távoli utazáson részt venni. Hát bizony, cseppet sem irigylem a résztvevőket.
7. idézem 2009.12.01. 10:17
   • Katus
   -vi- iróniája lenyűgöző...
   Jó utat kívánok a kis csapatnak, Gyöngyikém, várjuk az infókat!
8. idézem 2009.12.01. 10:49
   • edi
   pedig a cumani, az kell :-) és a kígyóvéres vacsiról is kérünk anyagot :-)
9. idézem 2009.12.01. 11:51
   • Gyöngyi from Vietnam
   Már lent vagyunk a tengerparton Hoi An Beach-en, hát kedves -vi- , nem semmi a tenger, van itt egy több ezer éves tengerparti városka, régi kikötő. Az UNESCO 1990-ben a világörökség részévé nyilvánította. Na, itt volt cunami kb. két hónapja, de most már minden nyugis. Csapat rendben, mindenki megvan!
10. idézem 2009.12.01. 14:16
    • Zsuzsi
    Örülök,hogy végre sikerült mindnyájatoknak összefutni ott nayg Vietnamban,és így újra egy csoport vagytok!
    Gabikám ! Gratulálok, csak megoldottad a lehetelennek tűnő feladatokat is. Remélem mindenkinek - persze a csoportodat kivéve - az idegeire mentél!
    
    A tengert illetően : Gyöngyös ! "Ne fürgyé le," hanem küldj képeket légy szíves az említett gyönyörő tengerparti városról! ( Na, jó azért fürgyé egy csöppet!)
    Szóval most már érezzétek nagyon jól magatokat, ezek után semmi nem lehet akadály !
    VELED VAGYUNK VIETNAM !
11. idézem 2009.12.01. 21:44
    • Törekvő
    Kedves vi!
    Olyanok szavaid a fülemben, ahogy Oscar Wilde vágyott a szabadba a readingi fegyházból. Sebaj, lesz ez még így se'!
12. idézem 2009.12.02. 11:33
    • cickány
    Jó, ha az ember egy erős és határozott csoportvezető szárnyai alatt vészelheti át a nehézségeket. Ez nerm adatik meg mindenkinek