Egy álmos hétköznap délután csengett az angliai mobiltelefonom, és a kijelzőn az én férfi színésztársam neve állt. Azonnal tudtam, hogy baj van. Mindent e-mailben egyeztettünk, és most hív. És úgy is volt. Elmondta, hogy borzasztóan bánja és sajnálja, de kapott egy filmszerepet, ami hosszú távú és sokat keresne vele, kéri, hogy engedjem el.

Mit tehettem? Elengedtem.

Akkor még nem tudtam, hogy kéthetes eszeveszett színészkeresésem sikertelen lesz.

Le kellett mondanom az óriási nehézségek mellett megszerzett próbahelyet, és komoly veszélye volt, hogy nem is kapom meg újra a lehetőséget. Ráadásul repülőjegy, szállás, meghívások – már mind megvolt. Úgy döntöttem, hogy mégis kimegyek – mert a jegyet elcserélni nem lehetett –, személyesen próbálok színészt találni és új időpontot egyeztetni. Talán úgy több az esélyem.

Akkor jött az az időszak, hogy kétnaponta találtam valakit, aki „talán”, azután vártam, hogy visszahívjon, azután kiderült, hogy mégsem. Közben a Stúdió – a mi próbahelyünk – elkezdte megkurtítani a lehetőségeket, miszerint csak májusban tudnak adni helyet, és csak négy napot az öt helyett. Így azután még sokkal lehetetlenebbnek tűnt minden.

A hétvégére már lázas beteg voltam, ami csak olyankor történik velem, amikor tehetetlen helyzetbe kerülök. A lányom akkor érkezett meg hozzám, mert neki felvételi meghallgatása volt abban a művészeti gimnáziumban, ahová jelentkezett. Neki azt hazudtam, hogy jól vagyok, de két nap után lebuktattak a köhögőrohamaim. 

A következő héten „lázas” tevékenységet folytattam, mert nem lehetett megállni. Azt gondoltam, majd elmúlik, de esze ágában sem volt. Második hét közepe volt, amikor a legutóbbi „lehetőségem” lemondta a munkát. Lilivel, a lányommal utaztunk a metrón, és én azt mondtam neki: itt a vége, nem csinálom tovább, elfogyott minden csepp erőm. Ő akkor nagyon felnőttes, komoly hangon elkezdte magyarázni, hogy szerinte ne adjam fel, mert már olyan sokat dolgoztam ezen, és biztosan lesz valami megoldás.

Meghallgattam csendesen.

Tíz perccel később találkoztunk egy kedves régi barátommal, aki maga is színész, elmondtam neki a helyzetet. És akkor azt mondta: Tim McMullent ismered? Azonnal megnéztük a képeit a neten, és én rájöttem, hogy igen, láttam őt több előadásban is, és nagyon tetszett.

Egy óra múlva volt színészem! Egy óra tíz perccel azután, hogy a végleg feladás határán álltam, és csak a lányom szavai késleltettek. 

Itthon hatalmas erővel vetettem magam a munkába. Megkértem Monori András barátomat – aki már sok előadásomhoz készített zenét –, hogy néhány improvizációt vegyen fel nekem. Leírtam neki a történetet, a jeleneteket, a jeleneteken belül az érzéseket, gondolatokat. Azután küldött zenéket, megbeszéltük, változtatott rajtuk, és küldött újakat... Végül is rengeteget dolgozott vele, és gyönyörű zenéket készített.

Azután ott volt még az „ötödik nap”-probléma. Mert ha összesen öt napod van valamit felépíteni, akkor egy nap is nagyon sokat számít. Szerencsére találtam próbahelyet, ahová beengedtek egy napra, de zsebből kellett fizetnem érte, nem is keveset. Megérte. 

Az első nap volt a legnehezebb, ilyenkor csatázik a rendező, egyrészt azért, hogy a résztvevőket meggyőzze arról, hogy ez valami értékes, másrészt, hogy biztonságban érezzék magukat annyira, hogy merjenek megnyílni és a legjobb tudásukat adni. Ehhez nem elég a jó szándék vagy a profizmus, itt hit kell, és megszeretni azt a másikat annyira, hogy őszintén és teljes erőfeszítéssel tudjunk dolgozni.

Hármasban voltunk, Rebecca Lenkiewicz írónővel és Timmel együtt. Elmondtam a történetet, megmutattam a zenéket, elővettük a dalt, amit egy régi magyar operettben találtam. Délelőtt csak beszélgettünk, és elkezdtem felvázolni, mit szeretnék elérni, hogy milyen jelenetekre gondoltam. Ilyenkor mindig nagyon nyitottnak kell lenni, nehogy úgy érezzék, én már előre eldöntöttem mindent, mert akkor megbénítom az alkotókedvüket.

Azután délután elkezdtünk mozogni improvizáció-érzésekre, majd kidolgozni az első jelenetet, amit később „Ismerkedés” néven iktattunk be. Elég gyorsan megvolt több mint a fele. Kipróbáltuk zenével, és egész „pofás” volt. Közben Rebecca megírta a dalszöveget az én nyersfordításomból, és elkezdtük gyakorolni András zenéjével. A nap végére sok anyagunk volt, boldogan váltunk el. 

Én rohantam haza, kerestem még képeket a neten, és vadul írtam a meghívókat a péntek délutáni bemutatóra. Rebecca még éjszaka átküldött egy jelenetet, azt is tanultam hajnalig.

Azt mondják, hogy az első nap nehéz, de a második még nehezebb. Hát nálunk ez nem így volt, mind a hárman nagy lendülettel vetettük bele magunkat a munkába, és szinte megállás nélkül – egy félórás ebédszünettel – tíztől hatig dolgoztunk.

Befejeztem az „Ismerkedés” koreográfiáját, és adtunk néhány mondatot a végére. Elkészítettem a mozgást az énekszámhoz, ami a második jelenet lett: a „Cabaret” címet kapta.

Dolgoztunk azon a részen, ahol kiderül, hogy a szereplők fia meghalt, és belekezdtünk egy érdekes dologba, ahol szöveg és tánc vegyül. Itt a táncrészt meghagytam improvizációnak, mert kidolgozni nem volt idő. Meghatároztam néhány alapérzetet, például a piszkosság érzetét, amitől valaki meg akar szabadulni, mert megalázták. 

A következő három nap hullámvölgy nélküli, csodálatos munka volt. Mindenki egyre izgatottabb lett, elkezdtük szeretni a karaktereinket, ahogy egyre többet tudtunk meg róluk. Rebecca és Tim is csodálatos játszótársak voltak. Volt egy jelenet, amit csak felolvastunk, de már azon a szinten is ki kellett dolgozni. Az olyan magával ragadó volt, hogy én magam is alig bírtam a könnyeimet visszatartani, amikor először olvastuk.

Készítettem egy szólót Timnek, ami szintén néhány alapból állt, azok körül improvizált. Készült még egy „Morfium” jelenet, ami az általam játszott nő meneküléséről szólt, az elviselhetetlen lelki bánatai elől. Ehhez is tartozott egy szólótánc, amit a vágy, a boldogság elérése és a földön botladozás köré építettem fel. Közben folyamatosan hívogattuk a színházi ismerőseinket és örömmel tapasztaltam, hogy Rebecca és Tim is minél több embernek akarja megmutatni a munkánkat. Csütörtök délután tartottunk egy „összpróbát”, ami azért vicces, mert színházban ezt nyolc hét után szokták tartani. Addigra a zenéket is sorba raktam, szereztem egy technikust, aki indította a számokat, és még egy fotóst is találtam, aki aznap eljött és készített gyönyörű képeket.

Boldogan és halálfáradtan tértünk haza, és volt másnapra egy 30 emberes vendéglistánk, ami egy péntek délutáni „showing”-ra igen szép eredmény. 

Péntek délelőtt még tisztogattunk jeleneteket és kétszer „lejártuk”, ami a szakmai zsargonban ezt jelenti: pontosan, de érzelmek nélkül. Kezdés előtt két órával már mindnyájan nagyon izgatottak voltunk. Rebecca még átírta Tim utolsó szövegét, azután kisminkelte magát, és fel-alá sétált az udvar hátsó felében. Mi Timmel bemelegítettünk, elénekeltük a számunkat, bekészítettük a kellékeket, díszleteket a helyükre. Nagyon izgalmas volt. 

A vendégek szépen megérkeztek, és nekem köszönteni kellett őket... Hát mit mondjak, beszéltem, de nem emlékszem semmire, azt mondták, nagyon jó volt...

Azután végre elkezdtük, és én úgy éreztem magam, mint egy versenyló a rajtbokszban.

Az első jelenet nagyon jól ment, a második, az énekszámos is, amitől a legjobban féltem – mármint attól, hogy nem fog hang kijönni a torkomon. Ez nem történt meg, viszont elkezdett remegni a lábam, és abba sem hagyta a jelenet végéig. Valószínűleg ezt senki más nem vette észre, csak én tudatosítottam; egy időben azzal, hogy táncoltam, énekeltem (angolul) és megpróbáltam vicces lenni....  

A harmadik jelenettől éreztem, hogy visszük magunkkal a közönséget. Ezt az ember abból érzi, hogy mennyire nem mozognak az emberek, mennyire erős a figyelem – mint egy kérdés irányul folyamatosan felénk a színpadra. A félórás bemutató hibátlanul lement, nagy tapsot és rengeteg dicséretet kaptunk. 

Utána elmentünk egy közeli kocsmába, és megmondom őszintén, hogy egy óra alatt becsíptem, boldog voltam és szomorú egyszerre. Olyasmi, mint a szülés utáni depressziós érzés: hirtelen túlvoltunk rajta, azon, amit egy kerek évig „hordtam” magamban.

Hát itt a vége.

Illetve a kezdete a következő szakasznak.

Az elmúlt napokban rengeteg levelet írtam, küldözgetem a képeket, próbálok producert, rendezőt és helyet találni az előadásnak.

Egy színész-rendező, aki ott volt és látott minket, jelentkezett a bemutató utáni napon: ő szívesen dolgozna velünk. Talán ez lesz a munkánk útja.

Nagyon remélem, hogy lesz útja.

Kell, hogy legyen.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Mindenekelőtt köszönöm a Tiara-csoportnak a támogatást. Nélkülük ez nem történhetett volna meg, és nem is mesélhettem volna róla.

Egy napon, amikor ebből előadás lesz, mindnyájan el kell jönniük azért, hogy együtt ünnepeljünk.

Addig is minden jót kíván:

Magyar Éva

5 hozzászólás

1. idézem 2010.05.21. 07:50
   • gy
   Ezek a beszámolók mindig könnyeket csalnak a szemembe. Valami nagyon átjön nekem. Talán, hogy igazolni látom érdemes küzdeni? Nem tudom pontosan megfogalmazni. Egy biztos nagyon szeretnék a kollégáimmal ott lenni és tapsolni, Neked, Éva ...
2. idézem 2010.05.21. 08:37
   Embert próbáló feladat. Csak nő tudja ezt véghezvinni.További sok-sok sikert!
3. idézem 2010.05.25. 18:04
   • Férfi
   "Embert próbáló feladat. Csak nő tudja ezt véghezvinni." Jó tudni, hogy csak a nők képesek embert próbáló dolgokat véghezvinni.Ez majdnem olyan szép, mintha népünk dicsősége mondta volna , igaz ő férfi. Nekem pedig pech, hogy gyenge férfinak születtem
4. idézem 2010.05.25. 21:29
   Irigykedsz, Kóka-dt?
5. idézem 2010.05.26. 12:33
   • csi-csu
   Kedves Évi!
   Minden elismerésem, és őszinte gratulációm.
   Megkönnyeztem az élménybeszámolót,
   Csak így tovább, sok erőt, és kitartást,no meg támogatót hozzá.
   
   
   Szeretnék ott lenni!!!!!!!!!!!!!