A keresztény vallás felvétele, az államalapítás után Pécs hamar püspöki székhellyé vált, s az maradt a mai napig is. Közben teltek-múltak az évszázadok, a város eközben többször vált tatár, török, német és magyar hadfiak településfelégető és lakosságkiirtó elfoglaltságának célpontjává, míg végül a Rákóczi-féle kuruc háborúk után tartósan berendezkedő Habsburg-hatalom erre a vidékre is meghozta a harci zajoktól mentes megnyugvást. A korábban egymást váltogató lakosságirtási és betelepülési időszakok következtében több (magyar, német, horvát, szerb) nemzetiségűvé vált település lassú fejlődésnek indult, amely azután az itt is megjelenő ipari forradalom, de főleg az 1867-es kiegyezés utáni gazdasági felfutás során vált viharos gyorsaságúvá (vö. pl. Zsolnay-gyár).

A pécsi bányászat

Pécs városának közel két évezredes történelme során az utolsó két évszázad a helyi bányászat városformáló erővé válását jelentette. A XVIII. század vége felé megnyíltak a település környékén az ipari forradalom alapját képező kőszénbányák. A kitermelhető ásványvagyon részeként pedig a XX. század második felében megjelent a nukleáris ipar(?) nyersanyaga, az uránszurokérc is. A bányászkolóniák, bányásznemzedékek és a bányaművelésre telepített nagyipar megjelenése alaposan megváltoztatta a város korábban kialakult társadalmi szerkezetét. Az 1989/90-ben kezdődő gazdasági változások azonban mára közelmúlttá tették a pécsi bányászatot és a hozzá kötődő vonatkozásokat. A helyi bányaipar ugyan megszűnt létezni, de a korábban azt művelő két-három nemzedék – bár egyre csökkenő létszámban – még itt van, él és lélegzik, sőt, próbálja sorsát alakítani a város változó társadalmában. Gyermekeik, leszármazottaik számára ma már más lehetőségek jelentik a megélhetés területét, de az elődök munkájának emléke még nem halt ki a közös emlékezetből. A hagyományok (egyre gyengülő) továbbélése visszautal azokra a régi időkre, amikor a lesajnáltként kezelt vagy hősként ünnepelt bányásznemzedékek létrehozták saját szokásaikat, önazonosságuk jellemző pontjait.

Bányászat-utódok majálisa a kulturális programsorozatban

Az európai kulturális fővárossá vált Pécs programsorozatának összeállítói fontosnak tartották, hogy a hazai színházi élet sokak által talán nem is ismert, viszont annál vitatottabb szereplője, a Krétakör megszólalási lehetőséget kapjon. Az egy sikeres müncheni operarendezés után hazatérő Schilling Árpád színházi rendező, a Krétakör spiritus rectora az egykori pécsi bányászatban találta meg azt a fundamentumot, amelyre felépítheti azt a víziót, amely sajátos eszközökkel ugyan, de érzékeltetheti a helyi társadalmi átalakulást. Május elseje, a sok-sok évtizeden keresztül fontos társadalmi ünnep volt negyedik dimenziós színtere a Krétakör Majálisnak. A háromnapos rendezvény a Tiara Magazin helyszíni tudósítója meglátása szerint tömegeket nem mozgatott meg, mondhatni, szinte észrevétlen maradt a baranyai fővárost felkereső turisták számára, viszont fontos eseményt jelenthetett azoknak a százaknak, akik Pécs lelkét keresve, nemcsak a Széchenyi tér belvárosi környezetében, a bejáratott múzeumi helyszíneken próbálják megtalálni azt. Még annál is fontosabb lehetett azoknak a pécsi tizen- és huszonéves fiataloknak, akik résztvevői voltak a produkciónak (a vízió szerint az Utópia Kollégium mai utódainak), akik a május elsejei krétakörös performanszon, a bányatelepi Széchenyi-akna épületei közé kifeszített vetítővásznakon beszéltek arról, hogy pontosan mit gondolnak, s egyáltalán mit éreznek az életük jelen idejéhez köthető változásokról.

Május elsején, szombaton, a fiatal pécsi alkotóművészeket „tömörítő” Kulturális LABOR Szociális Szövetkezet szervezésében „zarándoklat” szerveződött a Krétakör Majálishoz kapcsolódóan. A vonulás a városszéli Széchenyi-forrástól indult, s keresztülhaladva kertvárosi részeken, majd a belvárosi Széchenyi téren, a Zsolnay-dombon ért véget, ahol a bányatelepi Széchenyi-aknánál meghirdetett krétakörös performanszig, a felvonulók és a csatlakozottak majálisozhattak a Zsolnay-domb és az egykori Zsolnay Porcelángyár messze látható kéménye között elterülő réten. Nem mellesleg a résztvevők itt vehették át jegyeiket az esti előadásra. Az eredeti terv szerint, a vonulás élén egy működő bányászzenekar haladt volna, a résztvevők pedig egy kerekeken gördíthető installációt toltak volna az útvonalon végig, a látványossággal magukhoz vonzva további csatlakozókat. Ezt a felvonulási formát azonban az illetékesek nem engedélyezték. A „zarándoklók” létszáma így alig haladta meg a tucatot, akik végül is a tűző napsütésben saját kedvükre, de a jelzés fontosságának tudatában becsülettel végiggyalogolták a fárasztó utat, közben megpihenve a városi könyvtár könyvkötészetének udvarán. Ennek bejáratánál furcsa feliratú, vörös zászlókat lobogtató fiatalok várták őket, ezzel a manapság nem túl divatos színnel kissé megrémítve a kívülállókat.

A performansz

A csekély létszámú délutáni felvonulóhoz már a Zsolnay-dombnál sokan csatlakoztak, azonban az esti előadásra kíváncsi tömeg a Széchenyi-akna üzemi bejáratánál kezdett el igazán sokasodni. Azok számára, akik (az egyébként ingyenes) előadás résztvevői közé előzőleg nem regisztráltatták magukat, igencsak kétséges volt a bejutás lehetősége, mert balesetvédelmi okokból a jelenlévők számát korlátozni kellett. A Tiara Magazin tudósítója végül is nem tudta felmérni, hogy mennyien rekedtek kívül, de az látható volt, hogy a közel ezerfős tömegben nemcsak az ország minden részéből ide gyűlt Krétakör-függők voltak jelen, hanem az ismeretlen „színházi” élményt először megtapasztaló belvárosi pécsiek, a történéseket maguknak ismerőseikkel tolmácsoltató külföldi turisták, a bányatelepi öregek, sőt, a „balhézó” helyi suhancoknak a szokatlanságtól meghökkent tagjai is.

Maga az előadás Schilling Árpád egy formai újítása mentén zajlott, amely (legalábbis a tudósító tudomása szerint) először 2006-ban, a Művészetek Völgye programsorozatában, a Krétakör Űrbázis előadásaiban került kivitelezésre. A lényege, hogy séta van – nem az egy helyben ülő néző szeme előtt változtatják a színpadi képeket, ahol a jelenetek zajlanak, hanem a nézők maguk vándorolnak az előadás változó helyszínei között, bizonyos mértékben maguk is résztvevőivé válván a színi eseményeknek.

Bejutva a Széchenyi-akna üzemi területére, a résztvevőket egy placcon felsorakozott bányászzenekar zenéje fogadta. A fúvós hangszerek elhalkultával folytatódhatott a séta. A következő helyszín az üzem két melléképülete közé vezetett, ahol három vetítővászon volt kifeszítve. A technika lehetővé tette, hogy a három vászon ne csak képileg, hanem hangtechnikailag is elkülönüljön, így a sok száz fős tömeg szabadon választhatott, melyik kivetített pécsi fiatal (Utópia Kollégium-utód) személyes hangvételű mondanivalóján akar elgondolkodni. Ezután a nézők átnyomakodtak egy fekete műanyag fóliával borított falú folyosón, ebből kiérve, egy szalagokkal lezárt területen találták magukat. Innen volt nézhető egy meglehetősen furcsa jelenet, amely vagy száz méterre zajlott az elkerített területtől. Egy gyéren megvilágított, gazos mezőn egy láthatólag békebeli család egy lakókocsi mellett múlatta az időt, miközben rádiójukból egykori munkásmozgalmi dallamok áradtak. Ezután néhány alak érkezett, lövések hallatszódtak, s hangos röhögés. Majd a sötétben a mező széléről reflektoros munkagépek tűntek fel, amelyek markolókanalaikkal és tolólapátjukkal tönkrezúzták a lakókocsit. A drasztikus jelenethez kísérő szöveg is járt a környező hangszórókból, sajnos, ez technikailag gyengére sikeredett, egyszerűen érthetetlen volt. Pedig valószínűleg a háttérszöveg tette volna érthetővé az esemény miértjét. A Tiara Magazin tudósítója magánhasználatra úgy fordította le a jelenetsort, hogy ha a környezeted, az életed „sötétségben” zajlik az ugaron, hiába akarsz elvonulni a magánéletbe, az akármilyen alapú akaratukat rád kényszerítők utolérnek és elpusztítanak. Persze, ez csak futó, az előadáshoz nem is nagyon illeszthető gondolat, de lehet, hogy Schilling célja is ez volt. Bemutat valamit, amire fontosnak tartja felhívni a figyelmet, azután mindenki önállóan dolgozza fel magának az ő észrevételeit, jelzéseit.

Akár sokszorosan igaz lehet ez az est fő témájára, az akna főépületében bemutatott, amatőr pécsi fiatalok által abszolvált performanszra. Mint minden színházi előadásnak, ennek is nyilván a szórakoztatás és /vagy az elgondolkodtatás volt a célja. A hatás szavakban alig vagy egyáltalán nem leírható, erre ebben az írásban nem is történik kísérlet. Ha valaki résztvevője egy ilyen élménynek, akkor azt magának magyarázza, ha nem volt ott, akkor esetleg felkelthető az érdeklődése. Mindenesetre érdemes elolvasni a vízió alaptörténetét, amely ugyan elrugaszkodik a valóságtól, mégis talán spirituálisan köti össze a pécsi közelmúltat a mai realitásokkal.

„Jaroslav Jičinský cseh–morva bányászdinasztia tagjaként látta meg a napvilágot 1870-ben. Szakmáján belül hamar rendkívüli hírnévre tett szert, ennek köszönhetően a Duna-Gőzhajózási Társaság vezetősége felfigyelt rá – 1912-ben felkérték egy, a pécsi szénkincs kitermelésének hatékonyságát növelő javaslat kidolgozására. 1913-ban pedig Pécsre hívták az elismert mérnököt, hogy terveit kivitelezze. Ennek keretében két új telepet hoztak létre. Míg az István-akna hagyományos bányaaknának lett tervezve, addig a Széchenyi-aknáról Jičinský valami egészen rendkívüli vízióval bírt – erről azonban a külvilág mit sem sejtett.

Az 1926-ban átadott akna titkát birtokló tucatnyi ember az Utópia Kollégium tagjai voltak. A kollégium alapítója, Jaroslav Jičinský azzal a szándékkal hozta létre az intézményt, hogy ott a tagok nyugodt körülmények között alkothassák meg és fejleszthessék tovább az általa TRANSZHUMÁN elnevezéssel illetett gépet. Ez a gép egy olyan szuperintelligens, szintetikus-organikus szerkezet volt, amely a tudományos kreativitás, az általános tudás és a társadalmi képességek tekintetében egyaránt messze túltett az emberiség valamennyi tagján. A kezdeti időszak volt az Utópia Kollégium fénykora.

A Duna-Gőzhajózási Társaság jogutódja 1930-ban váratlanul úgy döntött, nem kívánja tovább folytatni a szénkitermelést Pécsett. Közös megegyezéssel Jičinský végül 1931. január 1-jével a nyugdíjazását kérte és kényszerűen hazatelepedett, elhagyva Magyarországot.

A kollégium vezető nélkül maradt tagjai egészen 1938-ig leveleztek vele. Ekkor az anschluss következményeként a vállalatot a Hermann Göring Művek részévé tették, és az aknát a háborús termelés szolgálatába állították. Az első években még megtartották az akna eredeti munkatársi gárdáját – így a kollégium tagjait is. A német megszállás előkészítése során azonban, mint hadüzemi dolgozókat, mindannyiukat deportálták, a bányát pedig bezárták. A gép magára maradt, a termelés leállt. Bár Jičinský elviekben számolt a lehetőséggel, gyakorlatilag elképzelhetetlennek tartotta, hogy a gépnek – a gondoskodás megszűnése miatt – valaha is önállósulnia kellene. Ám a gép éhezni kezdett. Az éhségérzet tudatosította benne a létezését – biológiájának ezen első tapasztalata hozta létre önálló tudatát. A létfenntartás természetes reakciójaként emberi értelemmel telített gépagya először az akna azon részeit kezdte felemészteni, amelyek nem tartoztak a „testéhez”, pusztán otthonául szolgáltak.

1945-ben a potsdami egyezmény értelmében a Német Birodalom javai között szereplő DGT is a Szovjetunió birtokába került. A kollégium alig néhány tagja tért vissza épségben a birodalmi lágerekből. Elborzadva látták, hogy a gép öntudatára ébredt – s immár minden élő szövetbe képes behatolni, és onnét táplálkozni. Hiába igyekeztek, sem Jičinskývel kapcsolatba lépniük, sem a kollégiumot önerőből újjászervezniük nem sikerült. 1954-ben, látva a gép erőszakos terjeszkedését, még egy erőtlen próbát tettek, hogy a pécsi Szénbányászati Tröszt nevében hivatalos látogatásra hívják az ekkor 84 éves idős urat. A csehszlovák állam megtagadta a kiutazást – Jičinský soha többé nem léphetett be Magyarországra. 1954. május 2-án, otthonában hunyt el. A gép végképp gazda nélkül maradt, ám a szénmódosulatok révén már nanoméretekben is képes volt magát beépíteni a városi élő szervezetekbe. Az 1980-as évek közepére a szénvagyon teljesen elapadt, 1989-től kezdve a szénvállalatot szanálták és felszámolták.

Az Utópia Kollégium leszármazottai a nagyapák naplói alapján az ezredforduló környékén rekonstruálták Jičinský  és a kollégium történetét. Felfedezték az akna titkát, és ennek alapján rájöttek arra, hogy mára a gép gyakorlatilag minden városlakó tudatába befészkelhette magát – így az övékbe is. Mivel a gép az emberi tudatba eszi be magát először, ezért csakis a tudat feletti kontroll visszaszerzésén keresztül lehet legyőzni a masinát. Ehhez kritikus mennyiségű kreativitást kell kifejteni, ugyanis ez olyan neurokémiai folyamatokat indít be az agyban, amelyek révén a gép részecskéi, mint idegen anyagok, kilökődnek a szervezetből. Erre a rendkívüli erőfeszítésre egy közös szeánsz keretében teszünk kísérletet, megalkotva a transzhumán gép modelljét. Ez a szeánsz a még Jičinský idejében létrejött szokásra utal vissza, amikor a kollégium tagjai minden májusban ünnepséggel emlékeztek meg a gép üzembe állításáról. A résztvevők a játék során, mintha csak a saját agyukban-testükben barangolva önmagukat ébresztenék fel, a gép működésbe lendülésével a közös alkotás sikerét ünneplik. A gép szimulációja egyben tehát műalkotás is, amelyet működés közben szemlélhetnek a résztvevők.”

Utóirat

A kortárs színházi irányzatok mind kevesebb rokonságot mutatnak azokkal a kőszínházi hagyományokkal, amelyek alapján a közbeszéd a színházat, mint eseményt, általában beazonosítja. Ma már hazánkban is elfogadott a vörös függönynek, színpadnak, felvonások közötti szünetnek – vagyis azoknak a protokolláris kereteknek – a hiánya, amelyek az intézményesült színházcsinálás elválaszthatatlan részét képezik. (Krétakör Majális – Programfüzet)

Bálint István

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!