Szerencsések vagyunk. A fővárosba költözésünket követő általános iskolai választósdit megúsztuk, és nagyon „jól jöttünk ki” a végén. A IX. kerületi Weöres Sándor Általános Iskola ugyanis – számomra – az egyik legjobb. Olyan kulturális hátteret, mozgalmas művészet- megszerettető programokat biztosít helyben, hogy ha ki sem dugjuk az orrunkat, a gyerek akkor is többet kap, mint az alapok.

Nemrégiben kivételes meghívást kaptam a hagyományosan kéthetente tartott Dobszerdára, ami az alsós gyerekek legnagyobb örömére egy óra zenei, verselős, éneklős paradicsom a matek és a tesi után. Békés Márta szervezésében – aki szerencsénkre a mi tanítónénink is, ugyanakkor írásait biztosan ismerik a Jelenkorból, a Dörmögő Dömötörből, a Szépírásból, vagy a Kincskeresőből – sok neves vendég látogatott már el az iskolába. Legutóbb Kányádi Sándor érkezett a kedves meghívásra, ami önmagában is csoda, hát még ha az ember lánya (anyukája) beengedést nyer az eseményre. A sok gyerekre való tekintettel a Dési Huber Művelődési Házba került az esemény.

Kányádi Sándor maga a megtestesült jókedv és életöröm. Az idén 82 éves költő hangja erősítés nélkül bezengte a színháztermet, és kisgyerektől kamaszig mindenki értette a mondanivalóját. Iskolaigazgatónk, Dr. Dobszay Ambrus rövid köszöntője után a gyerekek kaptak főszerepet: ragyogó hangú szólisták és profi kórus zengte a megzenésített Kányádi verseket, aztán csillogó szemmel, rengeteg kérdéssel és dedikálnivalóval hallgatták figyelmesen Sándor bácsit. Vagy Sándor bátyámat, ahogy Rigó Béla – kell-e bemutatnom? – meghívott beszélgetőpartner szólította, vagy éppen Szabó T. Anna költővendég, aki „első és örök költőideáljának” nevezte Kányádi Sándort.

Sándor bácsitól balladát is tanultunk, állítása szerint ugyanis három meghallgatás után képesek vagyunk a visszamondásra. Sőt megtudtuk mi az a három jellemző, amit a balladáról tudni érdemes: szép, tömör, szomorú. A tanult balladát azután meglepetésszerűen felmondtatta velünk – és tényleg, okosak és ügyesek voltunk, megtanultuk:

Ballada, írta Horváth Imre

Hogy szülőanyja a fekete föld,

Erre gondolt a liliom - s letört.

(Nem mellesleg megtudtuk ki volt Horváth Imre.)

Idézett Petőfi Sándort és József Attilát, mert ők például igazi költők, ő még csak igyekszik azzá válni. Az igazi költő leginkább arról ismerhető fel, hogy halott, és hogy generációkkal később is költőnek tartják.

Verset mondott, gyermekkoráról beszélt, közönsége kérdéseire adott válaszaiból pedig kiderült, hogy melyik a leghosszabb, a legrövidebb és a legnehezebben írt verse, hány unokája van és milyen nehéz verset írni, ha az.

Udvarias sorban állást követően aláírást, kedves szavakat kapott minden könyvvel készülő gyermek és felnőtt, aztán lelkesen, a balladánkat mormolva ment ki-ki a dolgára. Egészen biztos, hogy a nap hátralevő részében mindenkinek könnyebben ment a munka.

bsze

1 hozzászólás

1. idézem 2011.02.09. 14:39
   • Katus
   Egyik kedvencem tőle:
   Vannak vidékek, /gyönyörű tájak, /hol a keserű
   számban /édessé ízesül, /vannak vidékek legbelül...