Tiara Magazin: A „jeles" jubileum alkalmából készített valamiféle számvetést?

  Hirtling István: Nem, ezt meghagyom azoknak, akik néznek.Szerencsére annyi színházi feladatom volt az utóbbi időben – négy nagy bemutató, négy főszerep –, nem is lett volna időm ezen töprengeni. Maradék szabadidőmet pedig kitöltik a gyerekek.

Barátaim, kollégáim és feleségem, hogy el ne felejtsem ezt az évfordulót, igazi meglepetésbulit szerveztek. Százharmincan köszöntöttek, ezzel együtt nagyon meghitt, baráti és szívet melengető volt. Az egyik barátom verset írt, és megkaptam a „Nagy könyvet".

T. M.: Ez olyasmi: ahogy „a nagy könyvben meg van írva”?

H. I.: Pontosan. Rudolf Péterrel már hét-nyolc éve fejben írjuk a „nagy könyvet”, amiről többen is tudtak. Erre az alkalomra feleségem elkészíttette és így testet öltött a könyv, amelyen természetesen ez áll: A nagy könyv. A szép fehér lapok apránként telnek meg, Rudolf Péter bevezető gondolatait a barátok és a pályatársak bejegyzései követik. Most éppen kézről kézre jár, és ha egyszer visszaér hozzám, talán többet tudok majd magamról, másokról és az élet kis és nagy dolgairól is...

T. M.: Meglepett, amikor utánanéztem, hogy csak Jászai Mari-díja van – ez nem bántja?

H. I.: Talán közhely, de igaz, hogy nem a díjakért játszom, nem tartom őket fontosnak. Ilyenkor mindig Valló Péter mondatai jutnak eszembe: „Úgyis úgy játszol, ahogy tudsz.” Törekszem magamból mindig a legtöbbet kihozni, a többi az ítészek dolga. Ez év januárjában egy díjjal azért gazdagabb lettem. A Story Magazin alapította Érték Díjat kaptam meg. Szinetár Miklós, Huszti Péter, Presser Gábor és Vitray Tamás javaslata alapján egy-egy színész és színésznő, egy újságíró és egy zenész részesülhet ebben az elismerésben. Nagyon meglepett a hír, hogy ebben a zűrzavaros médiafolyamban is gondolnak a kisebb nyilvánosságot élvező színházi szakmára. Jólesett.

T. M.: Majd negyedszázados pályafutása során melyek azok a szerepek, amikre igazán elégedetten emlékszik vissza?

H. I.: Sok jó szerepem volt. Nehéz kiemelni közülük egyet-egyet. Talán az első ilyen a pályaindító diplomamunka és sokáig a Nemzetiben is játszott János király – és sok jöve utána még királyokból, mint 1986-ban az István, a király –, nagyon szerettem játszani a Gábor Miklós által rendezett Tassót, továbbá a néhány éve az Új Színházban bemutatott Mizantróp is fontos állomás volt az életemben. Rendkívül szerencsés voltam, hogy többnyire olyan rendezőkkel dolgoztam, akik nagy feladatokkal bíztak meg, és úgy vezettek a színpadon, hogy minél árnyaltabb és bonyolultabb figurák születhessenek meg általam egy-egy műben.

T. M.: Az Önről szóló írások mindegyike sokoldalú színésznek tartja. Szívesen játszik a könnyebb műfajban is...

H. I.: Igen. Örülök, hogy nem skatulyáztak be. Minden évben játszottam nehéz, súlyos drámai darabokban és könnyű vígjátékban vagy zenés darabban is – néha jó a vérfrissítés. Volt idő, amikor le sem vettem a palástot, egyik királyszerepet követte a másik. Akkor arra vágytam, hogy öltönyös szerepeket kapjak. Mostanság sok öltönyös szerepem volt, megint jó lenne történelmi darabban játszani. Sohasem jó, ha az ember csak egy nyomsávban halad.

T. M.: Hogyan viszonyul a kritikához?

  H. I.: A „hivatalos" kritikát mindig elolvasom, tudomásul veszem. Ha építő a kritika és érzem, hogy szerzőjének fontos volt, amit látott, és ahhoz szól hozzá, akkor elgondolkozom. Tudom, van egyfajta kritikusi nyegleség, és legtöbben inkább saját felkészültségüket villogtatják, és teljesen mindegy, hogy miről szól az előadás.

Annak idején, amikor a Chioggai csetepatét bemutattuk, és óriási siker volt Szolnokon is, Budapesten is, a kritikától csak fanyalgást kaptunk, súlyos ledorongolást. Ennek ellenére hosszú évekig levehetetlen volt a műsorról. Egy-egy előadás három szempontból értékelhető: az egyik az a szakmaiság, amivel létrejött az adott darab, a másik a közönség reakciója és a harmadik a szakmai kritika. Nagyon ritkán kerül harmóniába ez a három. Az első kettő gyakrabban, de a három szinte soha. Az az érzésem, ha alárendelnénk magunkat a pöffeszkedő, kirekesztő szakmai kritikának, akkor hamarosan üres nézőterek előtt játszanánk.

Sajnos, így is minden este meg kell harcolni a közönségért, pedig az élő kapcsolat, az egy este-egy élmény semmivel nem helyettesíthető. Hiszek abban, hogy a szakma, a színjátszás és a színészek megbecsülése néhány év múlva újra a megérdemelt helyére kerül. Nem lehet, hogy ezt a közösségi élményt eltemesse a ránk zúduló, értéktelen szemét.

T. M.: Jó, hogy ilyen optimista. Ezek szerint van szerepálma is?

H. I.: Remélem, hogy sok jó szerep vár még rám, hiszen a világirodalom tele van apákkal, nagybácsikkal és nagyapákkal is, de alkatomnál fogva koromnál fiatalabb szerepeket is gyakran bíznak rám. Bízom benne, hogy a Lear király azért előbb utóbb megtalál. Jó darabnak tartom. A testvérviszony, a család, az önzés és az önfeláldozás a magva ennek a műnek. Ezek a nemes értékek közel állnak hozzám, így, ha erre sor kerül, akkor ez szép ajándék lesz.

T. M.: Ha már ajándékról esett szó. Mi lenne három szakmai kívánsága, ha eljönne a mesebeli aranyhal?

H. I.: Az első: kapja vissza a szakma anyagi és társadalmi megbecsültségét! A második már személyesebb: találjon meg egy-két jó filmszerep, jó rendezővel, jó színésztársakkal!
A harmadik egyszerű: Teljesüljön az első kettő és akkor elégedett lehetek...

(Szolcsánszky, fotó: Új Színház)

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!