Az emlékkönyvek tanúsága szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át Párizs polgármestere az első kokárdát, melynek megálmodója nem kisebb személyiség volt, mint maga La Fayette márki. A lobogó szárnyak később kapcsolódtak hozzá, de mindig a szív fölött kitűzve hordták. Nálunk talán Szendrey Júlia varrta a magyar trikolór első rózsa alakú példányát, amit ifjú ura mellére tűzött...

Petőfi naplójában olvasható, hogy miközben ő a Nemzeti dalt írta, felesége nemzetiszín főkötőt készített magának. Az események hatására a magyar színhármas (a piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi) vált a hivatalos lobogóvá.

Már Mátyás idején is...

A trikolór először itthon Mátyás idején tűnt fel egy pecsétnyomón, de ekkor még egyáltalán nem vált széles körben ismertté. A háromszínű szalagot viszont már a XIX. század elején is hordták, többek között József nádor felesége, Anna Pavlovna.

A tárgyi emlékek, a nemzeti szimbólumok iránti tisztelet  a XIX. században Európa-szerte felerősödött. A politikai elit már ekkortájt is igen nagy gondot fordított arra, hogy a nemzeti, illetve állami szimbólumok mindenkor pontosan tükrözzék a tényleges államjogi helyzetet – vagy éppen az érvényesnek tekintett jogi törekvéseket. A reformkorban már országosan népszerűvé váltak a nemzeti színek, amelyek hivatalossá tételére az 1832–36. évi országgyűléstől kezdődően törekedtek. A magyar trikolór a harmincas években már szinte az élet minden pillanatában jelen volt, hiszen feltűnt  a városi polgárőrségek, céhszervezetek, az egyre szaporodó társadalmi szerveződések „arculatában”, sőt, a nemzeti kaszinók eszköztárában is. Szinte magától értetődő volt, hogy a  márciusi eseményeken  a változás színe, jelképe lett   a piros-fehér-zöld trikolór. Majdan az  áprilisi törvények XXI. cikkelye kimondta: „1. §. A nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. §. Ennél fogva a háromszínű rózsa polgári jelképen újra fölvétetvén egyszersmind megállapíttatik: hogy minden középületeknél s köz-intézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék.”

A törvényi felhatalmazás birtokában 1848. április-május a nagy átalakítás időszaka volt Magyarországon, majd a hamarosan visszacsatolt Erdélyben és a Katonai Határőrvidéken. A császári zászlókat és színeket felváltotta a magyar, s természetesen e zászló alatt „szolgált”  a Batthyány-kormány kiépülő intézményhálózata is. Ebben az időszakban már a katonák között tömegesen terjedt a nemzeti kokárda viselete – a zubbonyon vagy a csákón –, a tiszteknél ugyanez és a piros-fehér-zöld övszalag, majd öv használata.

Tény, hogy március 15-én még nem volt mindenkinek kokárdája, hiszen például Jókai Mór is Laborfalvi Róza színésznőtől, későbbi első feleségétől kapott egyet 15-én este, amiről így írt a későbbiekben az a próza nagy mestere: „Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.” (Jókai Mór: Az a nő, aki együtt jön velem.)

A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Szendrey Júlia Petőfinek készített kokárdáján az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Elképzelhető, hogy már 1848-ban is használtak téves kokárdákat, hiszen nem tudhatta mindenki, hogyan kell helyesen hajtani.

Manapság a téves történelmi berögződések és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.

„...Ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony, itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb.”

Pihent a kokárda

Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc bukását követően a Habsburg-adminisztráció betiltotta a magyar nemzeti szimbólumok használatát, és visszaállította az 1848 előtti birodalmi jelképeket. A nemzetiszín zászlók, lobogók vagy azok részei birtoklását, használatát üldözték és büntették, a '48-as forradalom leverésétől a kiegyezésig senki sem hordhatta. A kiegyezés után szivárgott vissza a trikolór és összes tartozéka a magyar közéletbe. A Kádár-korszakban tűrték a kokárdát, csupán a túl nagyra méretezett és a nem hivatalos ünnepeken viselt nemzetiszín rózsát nézték rossz szemmel, hiszen abba bele lehetett gondolni a függetlenség vagy épp a szovjetellenesség iránti vágyat.  

Nemzeti szimbólumok vannak és remélhetőleg lesznek is, annak ellenére, hogy körülöttük dúlnak a kisebb-nagyobb viharok, és legtöbbször már nem a márciusi ifjakról, Petőfiről szól az emlékezés, hanem a politikai elit sajátos értelmezésben, érdekei szerint tűzi zászlajára vagy tagadja meg eredeti jelentésüket.  

Tisztelni kell nemzeti jelképeinket, hiszen  a trikolór és  a nemzettel összefüggő szimbólumok már önmagukban is világos üzeneteket hordoznak; fontos érzéseket, értékeket közvetítenek a múlt történetéből, meghatározzák jelenünket és  a jövőnket is, itt nekünk, akik magyarnak érzik magukat Kárpát-medencében...

Programok

Méltó, színes és takarékos ünneplést ígér március 15-ére a kormány.  Az 1848-as forradalom 162. évfordulóján a hagyományos ünnepi programok mellett a korábbiaknál több lakossági program és látványosság várja a családokat. Az ünnep középpontjában három személy áll majd: Széchenyi István, Petőfi Sándor és az ismeretlen ifjú katona.

A kormány programjaira több tízezer embert várnak március 15-én, hétfőn. 2010-ben a hagyományos ünnepségek mellett sokkal több színes program is lesz, a költségvetés viszont harmincmillió forinttal lesz kisebb.

Az ünnepségsorozat egyébként bruttó 185 millió forintba kerül.

A programokról részletes információk találhatók a www.magyarorszag.hu/marcius15 weboldalon.

3 hozzászólás

1. idézem 2010.03.12. 10:11
   • bizakodó
   Remélem, szép, nyugalmas ünnep lesz, sok napsütéssel!
2. idézem 2010.03.12. 14:38
   Attól függ, hogy melyik országban töltöd ezt a hétvégét. Tunéziában például számíthatsz egy nyugalmas napra, sok napsütéssel
3. idézem 2010.03.14. 21:39
   • vica
   Idézet az írásból: "Manapság a téves történelmi berögződések és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül."
   
   Lehet, hogy így van, Szendrey Júlia esetleg valóban eltolta a hajtogatást. MIndenesetre a SOK ÉVTIZEDES hagyomány szerint a piros van kívül. Nem is javasolnám senkinek, hogy olyan kokárdával menjenek az utcára, amelyen az eredeti, a történelmi hagyomány szerint valóban a zöld van kívül. A habzó szájjal hazaárulózó narancskörösök és árpádsávos utcai harcosok talán még szilánkosra is pofoznák az ilyen kokárdák viselőit. Már ha van még egyáltalán normális ember, aki március tizenötödikén utcára merészkedik a történelmi hűség által kevésbé motivált, már az általános iskolákban, vagy a közép- felsőoktatásban sem a tanulásban jeleskedő erőszakvitézek menetoszlopai közé.
   Hiszem azt, hogy lesznek még egyszer normális közállapotok ebben az országban, ahol Magyarország történelemfordító évei: 896, 1000, 1241-42, 1526-41, 1703-11, 1848-49 és 1956 is a helyére kerülnek és nem megélhetési vagy pszichopata politikusok működési területévé válnak a XXI. század elejei nemzeti emlékező napok.