Ott van mindjárt a főnök, az osztályfőnök. Köpcös, borzas szakállú kis emberke, leginkább Rumcájszra hasonlított, hívjuk is így. Nos, Rumcájsz tipikusan az a figura, aki meg van győződve róla, hogy az ész a fontos, nem a haj. És erre mindig nagyon odafigyelt. Külső igénytelenségét a külső igénytelenség álarcával leplezte – vagyis úgy tett, mintha nem adna magára, és tényleg. Az ő szemében mindenki piperkőc, hivalkodó ficsúrnak számított, akinek az anyukája mondjuk egy héten egyszer kimosta a nadrágját. Csak semmi sallang. Soha nem bocsátotta meg, hogy a Szentendrei-szigeten, többnapi sátorozás után egyik este beillatosítottuk magunkat, mert helyi lányokkal akartunk megismerkedni (az osztálytársaknak már mindegy volt). „Maguk meg mit dezodoroznak itt?” – tette fel a kérdést, miután elugrott a Duna mellől, nehogy víz érje a lábát…

Aztán ott volt ugye a mindenkori osztály (és osztályfőnök) kedvence. Ezt a legtöbb helyen sporteredményekkel lehet elérni, nálunk elég volt hozzá népi táncolni és népi hangszerekkel (doromb…) próbálkozni. Nagy konkurencia nem volt, a magam részéről például két dolgot nem akartam volna soha kipróbálni: a népi(es) táncot és az operett-éneklést (az utóbbi még várat magára). Ő viszont – nevezzük Rugólábnak – jó ritmusérzékkel és megfelelő testalkattal rendelkezett az ősi magyar lábrakosgatáshoz, amivel sikerült is lenyűgöznie az osztály egyik legcsinosabb lányát. Azt azért senki nem gondolta, hogy ez a rácsodálkozás egyenesen az oltárig vezet, de ez már legyen az ő gondjuk.

Egy másik helyes lányt nem annyira a kiválasztott népi tánc tudása, mint inkább jómódú szülei nyűgöztek le. Több házasság nem született az osztálytársak közt: túl sok „jó parti” nem látogatta a békásmegyeri tanintézetet.

Voltak viszont elég nehéz sorú nebulók is, például az az erősen napbarnított bőrű, gyapjas hajú srác, akit most nevezzünk csak egyszerűen Vigyorinak. Az ő különlegessége abban állt, hogy gyakorlatilag bármivel meg lehetett nevettetni. Én a padtársaként egy fiókban hagyott joghurttal értem el a célt, pontosabban annak három hetes szagával. Ahányszor leültünk a padba, rájött a röhögő görcs, a padunktól áradó bűz miatt meg mindenki azt hitte, szégyenét leplezi a vigyorgással.

Egy másik delikvens viszont mindig komoly volt, mégis sokat mosolyogtunk rajta. Éppen rendíthetetlen komolysága, fapofája volt szórakoztató. Hiába vágtuk fejbe a legvaskosabb könyvekkel, a kemény borítású biológia albummal, arcizma sem rándult. Öt perc múlva viszont olyat sózott hátulról a fejünkre, hogy kisebb agyrázkódást kaptunk.

A legfurcsább jelenség talán még is az a fiú volt, aki évekig tudott mulatni ugyanazon az egyszer jól sikerült tréfáján. Ez pedig abban állt, hogy a legnagyobb zsivaj közt becsapta az osztályajtót, mintha bejött volna a tanár. És mindig bejött. Hol a tanár, hol a tréfa.

Nos, ilyen előzmények után jött a gondolat idén januárban, hogy tartsunk húsz éves érettségi találkozót – kíváncsian várom…

Jura

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!