Ami a rendszerváltás óta eltelt húsz évben alaposan megváltozott, az véleményem szerint nem más, mint a távoli, egzotikus utazás vonzereje. Ennek hirtelen legalább három okát tudom felsorolni: egyrészt, a tiltott gyümölcs mindig édesebb, másrészt, rengeteg a kisebb-nagyobb csalódottság általában a külföldi utakat illetően, harmadrészt, ha már sokat jártunk „külföldön”, nem annyira vonzó a mégoly távoli, de sokadik út – inkább maradunk itthon, vagy költjük a pénzt kocsira, ingatlanra. Kivéve az egyedülálló (egyedül maradt), hetvenes nőket…

1989 előtt a magyar lakosságnak alapvetően az a része juthatott el egzotikus helyekre, aki valamiféle munkaügyben került Algériába (például a nagyapám), önkéntesként mondjuk Vietnamba, vagy büntetésként Szibériába… Na jó, voltak még diplomaták, sportolók, tudósok és művészek, de az átlagember legfeljebb egy „Nagy Utazás” keretében mehetett el nyugat-európai körútra, akár Marokkót is érintve egy Trabanttal, mint a kollégám. Így mehettek apámék ’79-ben Svájcba meg Olaszországba, szigorúan gyerekek nélkül, nehogy kint maradjanak. Mi meg a rendszerváltás hajnaláig várhattunk az első bécsi kirándulásra, ami olyan volt, mint a mennyország (kis túlzással, de tényleg nagy meglepetésnek számított).

Az első egzotikus út Isztambulba 1992-ben még buszos kirándulás volt, a hozzátartozó fasírtszaggal meg fux-vásárlással. Valójában a magyarok többsége már akkor sem a kalandért kelt útra, még csak nem is a kulturális ismeretszerzésért, hanem az olcsó aranyért, bundáért, bőrkabátért. Ilyen értelemben mindegy is volt, hogy Tarvisióba vagy Isztambulba megy-e a busz.

Aztán lassan beindultak a görögországi buszos kirándulások. Ez már egyértelműen a napfény és a tenger adta élményre irányult, Athénre nagyon kevesen voltak kíváncsiak (engem egyszer konkrétan kiröhögtek, amikor megkérdeztem, szerveznek-e Athénba fakultatív kirándulást – azóta sem láttam az Akropoliszt). Aki Barcelonánál és Thesszalonikinél messzebbre merészkedett, az már kalandornak számított. Igaz, a kilencvenes évek elején már hallottunk céges Maldív-szigeteki üdültetésről, de aki oda eljutott, az is csak a pálmafákat értékelte, saját költségén legfeljebb az Isztriáig autózott.

A modern kori magyar kalandozások csúcspontja a kilencvenes évek végére esett. Az olcsó tunéziai, jordániai és egyiptomi utakon sokan részt vettek a középosztályból (először a piaci kofák, autónepperek, aztán a hivatalnokok is). Mi már csak a kétezres évek elején kerültünk sorra, igaz, gyerekekkel – igaz, nekik ingyen, fél- vagy negyed-áron. És itt jön a rejtély! Valójában ma lehetőség lenne arra, hogy a fizetésnek nagyjából akkora hányadából, amennyiből anno Bécsbe, majd Görögországba, majd Tunéziába utaztak az emberek (már aki tehette), eljussanak még messzebbre, még egzotikusabb tájakra. De a nagy tömegek nemhogy messzebbre utaznának, hanem visszatértek először újra Olaszországba, Horvátországba, majd Kehidakustányra és Zalakarosra, az újonnan épült fitness-wellness szállodákba.

Amikor rákérdezek, miért költenek egy éjszakára 40 ezret egy hortobágyi szállodára, miért nem inkább egy hétre 60 ezret, akár „csak” Görögországba, megdöbbentő válaszokat kapok. Az egyik a nyelvtudás (angol vagy bármi más) hiánya (no comment), a másik valamiféle hazafias érzelmű szöveg – erről mindjárt, a harmadik pedig a „nem mindegy?”. Szerintem ez utóbbi a lényeg. Most, hogy már lassan bárhová el lehet jutni, miért ne maradnánk itthon? Hiszen mindenhol jó, de legjobb itthon. Nem kell angolul hadoválni, nincsenek hülye idegen szokások, és ehető a kaja. Ja, és ne hasonlítsunk már egy görög apartmant egy négycsillagos magyar szállodához a zalai dombok közt. Tényleg… Mit nekünk napfény, tenger, mediterrán konyha, amikor itt van a jó kis rántott hús meg a fedett bugyogós medence.

És akkor a hazafias érzés. Egy barátom azt találta mondani, csak nem fog a tunéziai araboknak fizetni, amikor a magyar vállalkozóknak is adhatja a pénzét? Kérdezem: ki üzemelteti a magyar szállodákat? Nem tudom. És a tunéziait? Nem tudom. És az olaszt, ahonnan akár az EU közös kasszájába is mehet a pénz, amire aztán majd te is pályázol?

Szerintem nem egyértelmű, hogy aki hazai szálláshelyen nyaral, az jobban gazdagítja Magyarországot, mint aki például az Unióban. Másrészt – és ez most lehet, hogy nem hangzik szépen, de igaz: biztos, hogy a nyaralásnál az a fő szempont, jól jár-e a magyar szállodás? És attól, hogy a szállodás jól jár, tényleg jobb lesz az országnak, ezáltal nekem? Hú, ez már messzire vezet… Legalábbis Spanyolországba. 

gb

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!