Tiara Magazin Chavela Vargas

Chavela Vargas

A minapában, a hűvös hétvégére való tekintettel, az idő múlatásaként, baráti társaságban megnéztük a Frida című filmet. Valójában a házigazda új „Isten tudja” hány colos - szerintem legalább 60 - LED tévéje és házimozija volt eredetileg a főattrakció, ami kétségtelenül lenyűgöző képi és hangi világot, szórakoztatást biztosított, de aztán magával ragadott bennünket a film. Engem pedig különösen az egyik „szereplő” érintett meg, aki leginkább dalaival, markánsan egyedi stílusával volt jelen. Végignézve a filmet, talán nem túlzok, ha azt írom, hogy a film nem csak Frida Kahlo emlékét idézi fel, hanem egy sokak számára ismeretlen mexikói (szülőhelye szerint Costa Rica-i) énekesnőt, Chavela Vargast is.

Pedig Chavela Vargast a spanyol nyelvterületeken – mintegy 400 millió ember beszéli első nyelvként, megelőzve ebben a kategóriában már az angolt – istennőnek tekintik. A spanyol „Edith Piaf”, akit én is igen későn ismertem meg, mágikus-misztikus tiszteletnek örvend a spanyolajkúak körében. Vele kapcsolatban kétféle vélemény tapasztalható: imádat vagy a szent borzadály, a szinte gondolkodás nélküli elutasítás. A spanyolok, latin-amerikaiak és a spanyol kultúrával fertőzöttek jórészt imádják, a többiek – részint az ismeretlenség okán - legjobb esetben riadtan kapkodják fejüket dalai láttán, hallatán. Nem kétséges, ha előadásmódját tekintjük, nem könnyű megbarátkozni vele. Dohányzástól és alkoholtól rekedt hangja, időskorára nem kifejezetten aphroditéi magasságokba emelkedő külseje, szaggatott ritmusú dalai sokakat inkább a siratóasszonyokra emlékeztethetnek. Nem is járunk nagyon messze az igazságtól.

Az a műfaj, amit ő művel, a „ranchera”, a falusi Mexikóból, a ranchokról ered, és a XX. század eleji mexikói forradalom idején alakult ki. (Vannak, akik emlékeznek még a „¡Viva Zapata!” című filmre, Marlon Brandoval és Anthony Quinnel?) Egy énekes önmagát egy szál gitárral kísérve adta elő az olykor akár lamentálásnak nevezhető énekeket. Később a mariachik is átvették, majd továbbfejlesztették a magányos dalos műfaját, amelynek megkérdőjelezhetetlen szerepe volt a szabadságát kivívó plebejus Mexikó öntudatra ébredésében.

Vargas 1919-ben született, és nem kapkodta el első albumának megjelentetését. Csak 1961-ben hozták ki. Az egyébként erősen katolikus Mexikóban nem mindennapi jelenség lehetett a folyton folyvást szivarra gyújtó, következetesen férfinek öltöző, keze ügyében állandóan pisztolyt tartó, folyamatosan tequilát vedelő fiatal nő, aki aztán ráadásul 81 éves korában, tetejébe Spanyolországban vallotta meg nyilvánosan, hogy leszbikus. Ha mindezeket együtt tekintjük, nehéz megállapítani, hogy a csaknem egykorú Frida vagy Isabel (a Chavela ennek a beceneve) járt előbb a polgárpukkasztásban. Ráadásul a két nőt – a prűdek kedvéért eufemisztikusan megfogalmazva – igen gyengéd érzelmek is fűzték egymáshoz.

Bár komoly sikereket és elismertséget ért el már az 1950-es, 60-as és a 70-es évek első felében, a kényszerű 15 éves csend a 70-es évek második felétől – amit ő életrajzában „15 évem a pokolban” kifejezéssel illetett – csak rálapátolt arra a már-már misztikus rajongásra, ami körülvette. 15 éves harca az alkohollal, végül az ő győzelmével végződött, amit mi sem bizonyít jobban, hogy most 91 évesen albumot készül kiadni argentin tangókból.

A 90-es évektől kezdve nemcsak a Frida c. filmben, hanem számos Almodóvar alkotásban is szerepelt. Talán az sem véletlen, hogy az ismert, de a véleményeket erősen megosztó rendező – BTW a spanyol film egyik megújítója – régi csodálója Vargasnak, ezért is szerepelteti gyakran, olykor csak jellegzetes hangját.

Úgy illik befejezni, hogy felidézzük néhány „slágerét”, hátha valaki meg akarja hallgatni. A több mint 80 albumból, amelyet vele készítettek, nehéz szemezgetni. Részint azért mert nálunk szinte ismeretlenek dalai, részint azért mert a jövendő hallgatóság tűrésküszöbét célszerű előre figyelembe venni. A „Macorina” tette ismertté, de legismertebbek a Frida című filmben is felhangzó La Llorona (A siratóasszony) és a Paloma Negra (Fekete galamb). Énekelt Alejandro González Iñarritu Babel című filmjében is („Tú me acostumbraste”, ≈ „Megszoktál már”). And many more. Ahogy a művelt mexikói mondaná.

Búcsúzásként egy jellemző idézet. Amikor a New York Times újságírója megkérdezte tőle 84 évesen, hogy veracruzi otthonában miért tart magánál éjszakánként egy Magnumot. “Kizárólag a levegőbe lövök vele éjjelente, amikor valami zajt hallok. Ezzel jelzem az ott ólálkodó állatoknak, hogy valaki van a házban.” Majd kicsit ellágyulva még hozzátette. „Fiatal koromban, amikor részeg voltam, összevissza lövöldöztem!”