Amikor Károlyi Mihály köztársasági elnök, illetve a Berinkey-kormány megkapta a Vix-jegyzéket március 20-án (keleti országrészeink kiürítésére kaptunk ultimátumot – Debrecen, Békéscsaba, stb.), Kun Béláék kommunista agitációja már elég széles tömegeket állított maga mellé. Az új, alapvetően szocialista kormányt így a KMP bevonásával kívánták megalakítani, a Polgári Radikális Pártot vezető Berinkey Dénes le is ült tárgyalni az érintettekkel.

Valójában Kun Béla és a szocdem Landler Jenő ekkor már megegyeztek a proletárdiktatúra megalakításáról. (Károlyit is váratlanul érte: a reggeli lapokból tudta meg saját magáról, hogy lemondott). A Tanácsköztársaság irányító szerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, névlegesen Garbai, valójában Kun Béla vezetésével. Aradon Ellenforradalmi Kormány alakult Károlyi Mihály unokatestvére, Károlyi Gyula vezetésével, a hadügyminisztert Horthy Miklósnak hívták. A Vix-jegyzéket ugyanakkor a kommunisták is elutasították, a dél-afrikai Smuts marsallt dolgavégezetlenül küldték haza.

A Tanácsköztársasággal szemben a fő ellenállást a parasztság támasztotta, egyrészt a földek kisajátítása, másrészt az utána elmaradt földosztás miatt. Az „osztályellenséggel” szemben a Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk léptek fel, terrorista módszerekkel. A tányérsapkás, bőrkabátos, karabélyos halálosztók 34 állandó tagját azonosították, és 92 bizonyított gyilkosság köthető hozzájuk – de a vörösterror áldozatainak számát összesen 300-600 közé teszik. „Mielőtt vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” – írja Szamuely a Vörös Újságban.

A vörösterror ideológiai megalapozása Szamuely mellett jórészt Lukács György filozófus-népbiztoshoz köthető. A fő Lenin-fiút, Czerny Józsefet és 13 társát a Tanácsköztársaság bukása után kivégezték, Szamuely a magyar-osztrák határon halt meg. 

A tanácsrendszer elleni legkomolyabb fellépésre 1919. június 24-én került sor Budapesten, amikor a ludovikások megszállták a telefonközpontot és dunai monitorok indultak a kommunista pártház ellen. Kun Béláék gyorsan leverték az ellenállást, s a tanácsköztársaság véres megtorlásra készült. Ekkor lépett fel a ludovikások védelmében a kemény, de diplomatikus olasz, Guido Romanelli.

Romanelli a torinói katonai akadémián végzett hadnagyként, 1911-ben már Líbiában harcolt, az első világháborúban pedig megkapta a Savoyai Katonai Érdemrend Lovagkeresztjét (az olaszok az antant oldalán harcoltak). 1919-ben a három nyelven beszélő lovagot Bécsbe vezényelték, a Szövetséges Olasz Fegyverszüneti Misszióba. Május 12-én azonban az olasz misszió budapesti parancsnoka lett, mert az olaszok a háború utáni Magyarországot saját érdekkörükbe eső területnek tekintették. Romanelli a „bolsevik Budapesten” értelmetlennek látta az olasz fegyverszüneti missziót, ami nem véletlen. Szamuelyék ugyanis már március 25-én kiadták a magyar Vörös Hadsereg felállításáról szóló rendeletet, amihez április közepére már 50 ezren csatlakoztak, egy darabig együttműködött a vörösökkel a legmagasabb harcértékű Székely Hadosztály is. Ennek fő oka, hogy az ország szuverenitása forgott kockán: április 16-án a románok, 27-én a csehek támadták meg az országot. A románok május elsején elérték Szolnoknál a Tiszát, az olasz és francia vezetésű csehek pedig május 2-án Miskolcot. Kun Béla erre elrendelte a Vörös Hadsereg megerősítését, nem csoda tehát, hogy az olasz Romanelli nem tudott békemissziót teljesíteni.

A Vörös Hadsereg vezérkari főnöke a kiváló képességű Stromfeld Aurél lett, s tízezrek jelentkeztek a haza megmentésére, világháborús tapasztalatokkal. Romanelli Budapestre érkezésének napján több mint 100 ezren álltak harcra készen, többek közt olasz tábornokokkal szemben. Már aznap fel is mentették Salgótarjánt, majd elindultak Fülek irányába. Május 21-re visszafoglalták Miskolcot, sőt, üldözni kezdték a románokat. Az északi hadjárat során a Vörös Hadsereg elfoglalta Losoncot, június 5-re megközelítette Kassát. Clemencau felszólította Kun Bélát a harcok beszüntetésére, de Kun Béla jogos önvédelemre hivatkozva megtagadta azt. Június 10-én már 150 km-re bent jártak Csehszlovákiában, Bártfát is felszabadították. Június 23-án végül is engedtek Clemencau újabb követelésének, elrendelték a visszavonulást, ami demoralizálóan hatott a hadseregre, akik Kassán és Eperjesen nem a vörös, hanem a magyar zászlót tűzték ki…

Másnap indultak meg a ludovikások Budapesten a kommunista pártszékház ellen, s ezután kellett Romanellinek a lehető legkeményebben fellépni Kun Béla megtorlási vágyával szemben. Kun Béla döntésében közrejátszhatott, hogy Romanellivel alapvetően jó kapcsolatokat ápoltak, s talán külpolitikailag is kedvező üzenet volt, ha enged egy antant-lovag követelésének. Akárhogy is történt, a Ludovika Akadémia növendékei és parancsnokai Guido Romanellinek köszönhették, hogy elmaradt a megtorlás. Romanelli hálából, a Tanácsköztársaság leverése után Ausztriába menekítette számos egykori népbiztos családtagjait, és kiállt a bebörtönzött kommunistákért is.

GB

3 hozzászólás

1. idézem 2011.03.23. 10:10
   • Okoska
   És ne feledkezzünk meg Kun Miklósról, aki ugyan már holtában, de szembeszállt a nagypapával....
2. idézem 2011.03.23. 11:03
   • :)
   Sajnos elég sokáig nem szállt szembe...
3. idézem 2011.03.23. 11:10
   • :)
   Kun Miklós "1979-ben levéllel fordult Kádár Jánoshoz, mert Borsányi György történész akkor megjelent monográfiájában a korábbiaknál sokkal árnyaltabban foglalkozott Kun Béla személyiségével és történelmi szerepével. Kun Miklós a Komintern által elítélt frakciós tevékenység, illetve Horthy kurzusának hatásait vélte felfedezni a műben, amit ennek nyomán az MSZMP Politikai Bizottsága határozata nyomán visszavontak és zúzdába küldtek"