Valami olyasmiről van szó, hogy a Nyugat, miniszterelnökünk szerint, az elkényelmesedésbe bukott bele. Amikor azonban a „jóléti társadalom” összeomlásáról, s ezzel együtt a „munkaalapú társadalom” szükségességéről beszél, az emberben számos kérdés merül fel.

Először is: az elmúlt húsz évben, a rendszerváltás óta mást sem hallottunk – akár az MSZP-től, akár éppen a Fidesztől – mint az Európához, az EU-hoz, a Nyugathoz való felzárkózás szükségességét. Ezzel helyeztük szembe a Keletet, amit esetünkben a Szovjetunió jelképezett – de a kommunista Kína sem tartozott éppen a követendő példák közé. Sokáig várhatnánk azokra a dokumentumokra, ahol Orbán 1989-ben Kínát hozza fel mintának. Azóta nagyot változott a világ.

Amikor 2004-ben az Unióhoz csatlakoztunk, a parlamenti pártok egymással versengve örvendeztek az eseményen. A Fidesz képviselői ugyanúgy számíthattak a zsíros brüsszeli helyekre az Európai Néppárt színeiben (még akkor is, ha 2000-ig a liberálisokhoz tartoztak), mint a szocialisták a baloldalon. Amíg nem került bajba Nyugat-Európa, addig sikk volt európainak lenni.

Innentől kezdve kezd a dolog kissé szánalmas lenni. Amikor a jóléti társadalomról kiderült, hogy teljes mértékben eladósodott, egyre többen kezdtek euro-szkeptikussá válni. A NATO-ból azért még nem akarunk kilépni, de az Uniós tagság egyre cikibb. Sőt! Lassan ott tartunk, hogy az euro-zónába már nem is akarunk belépni, maradjon csak az a jó kis forint.

Igen ám, csak azt felejtjük el, hogy az euro-zónába nem mi nem akarunk belépni, hanem a kutya nem akar bevenni minket. Az EU egyik legsúlyosabban eladósodott tagállamában most mégis megpróbálunk erényt kovácsolni gyenge pénzügyi helyzetünkből: nem ti nem akartok minket bevenni, hanem mi nem akarunk belépni – szánalmas.

Ennél már csak az szánalmasabb, amikor elkezdünk hinni valamiféle EU-tól való elszakadásban, közeledve a mesés Kelet felé. Amikor azt hisszük, hogy képesek lehetünk mi egyedül függetlenedni az euro-zónától, az Unió gazdasági hanyatlásától, és Kína majd jól kihúz minket a pácból. Mert ott ugye dolgoznak az emberek, nem csak lébecolnak, mint Nyugaton.

És itt jön a legszánalmasabb történet. Amikor ezt az egészet úgy akarjuk előadni, mintha itt lenne az idő (ismerős?) példát mutatni a Nyugatnak munkamorálból. Atyaég! A Kádár-rendszer végére teljesen agyonvágott magyar munkamorállal fogunk példát mutatni a léhűtő svédeknek (hiszen ők voltak a jóléti társadalom első számú képviselői), a dologtalan osztrák sógoroknak (járt már valaki Ausztriában?) vagy a tipikusan munkakerülő németeknek. Mert ugye, Orbán nem a görögökről, portugálokról, írekről vagy olaszokról beszélt, hanem általában a jóléti társadalmakról – na, nem mintha az elavult, százéves sztereotípiák ellenére ma már nem vehetnénk példát munkamorálból bármelyik felsorolt államtól…

Nem, mi most szemmel láthatóan át akarunk gyorsan állni az erősebb pártjára, még akkor is, ha a kínaiak munkamorálja diktatórikus politikai renddel jár együtt. Arról nem beszélve, hogy vajon melyik nemzet polgárai állnak mégiscsak közelebb a szorgos, akár éhbérért is dolgozó ázsiaiakhoz – a németek, a svédek, az írek, vagy mi?

És még valami. Attól, hogy lerövidítjük a munkanélküli segély (pardon, álláskeresési járulék) folyósítási idejét, attól, hogy a diplomás munkanélkülieket is kivezényeljük a gátakra, attól, hogy eközben a börtönökben nem dolgoztathatják a bentlakókat emberi jogokra hivatkozva – nos, ettől még nem leszünk a munka hősei.

E. E.

2 hozzászólás

1. idézem 2011.08.01. 09:51
   • Sürgető
   Szóljon már hozzá valaki, július 14. óta nincs komment.
2. idézem 2011.08.01. 13:44
   • no comment
   miért mi ez, valami hozzászólási verseny?