Juhász Ildikót a Tiaránál majd mindenki ismeri. Sportmasszőrként hetente ad némi felüdülést fáradt izmainknak. Én több mint egy éve ismerem, de azt hiszem, még sohasem láttam szomorúnak. Ildikó kifejezetten kislányos alkatát elnézve, az ember nem is gondolná, hogy a fél világot bejárt, sok mindent megélt emberrel van dolga.
Ildikó valaha cirkuszi akrobataként dolgozott, több évig turnézott különböző külföldi társulatokkal. De ne rohanjunk ennyire előre, vajon kislánynak milyen volt...?
– Úgy szokták mondani, hogy az a fajta gyerek voltam, akinek a szeme sem állt jól. Örökmozgó, igazi aktív típus.
– Egyedüli gyerek voltál a családban?
– Nem, van egy ikertestvérem, Ő sem sokat ücsörgött otthon. Én már négyévesen ritmikussportgimnasztika-edzésekre jártam a Spartacusba. Egyébként a mozgásigényünkre jellemző, hogy később mindketten jártunk néptáncolni is. Nekem aztán az is kevésnek bizonyult, így mentem tovább az akrobataképzőbe.
– A szüleid nem izgultak érted? Azért nem egy veszélytelen pályát választottál...
– Nehezen szokták meg, de azt is megértették, hogy nem lehet ezt a törekvést korlátozni bennem. Elég nyilvánvaló volt, hogy nekem ezt kell csinálni. A porondon megtaláltam önmagam. Egyébként akkor nem fogalmazódott meg bennem, hogy veszélyes, amit csinálok.
– Az artistaképző után merre vitt az utad?
– Először Olaszországba szerződtem, ide egyébként többször is visszatérhettem életem során. Joggal mondhatom, hogy szerelem volt első látásra. Az olaszok pont olyan harmóniában élnek, ami számomra is mindig fontos volt. A táj, az emberek, a művészet, a nyelv. Otthon éreztem magam, de soha nem gondoltam, hogy a hazám lehetne, abból csak egy van az embernek.
– Nem gondolod, hogy annak, akinek úgy hozza az élet, hogy több évig külföldön él, a világ más részén dolgozik, egy kicsit felértékelődik a haza, a szülőföld?
– Biztosan van ebben valami. Ha pl. évek óta külföldön élsz és mondjuk, szilveszterkor meghallod a Himnuszt, hát nem mindennapi érzés. Én mindig elsírom magam, de valószínűleg van, aki erre érzékenyebb.
– Olaszországon kívül merre dolgoztál még?
– Görögországban, Törökországban, Kanadában, Németországban. Ezeket a helyeket is kedveltem, de nem igazán voltak az enyémek Az olaszoknál minden ült, úgy éreztem, nekik is pont azok dolgok fontosak, mint nekem.
– Milyen produkcióid voltak?
– Elég széles a paletta. Lovas akrobatika, zsoké-szám, pas de deux (padödő), luft
balett, de képzeld, még tevékkel és
elefántokkal is dolgoztam! 
– Tényleg elég sok mindent kipróbáltál a cirkusz porondján. Hogyan lett ennek vége? Korod, alkatod szerint még mindig a manézsban lehetnél.
– Stílusosan mondhatnám: egy rossz mozdulat. Ennyi. Megsérültem. Annyira, hogy nem volt értelme próbálgatni mit, mennyit bírhatok még. Be kellett látnom, vége.
– Nem lehetett könnyű ezt kimondani...
– Nem, nem is volt az. Csak néztem: Hol vagyok? Mi történik velem? Miért pont velem?
– Mi volt a fordulópont ebben a nehéz életszakaszban?
– Egyrészt volt bennem egy tudatos törekvés, ez így nem mehet tovább. Nem lehet, hogy csak sodródjak, tudatosan kell élnem, irányítanom kell az életem. Elmentem dolgozni a Bárka Színházba. Hirtelen a színpad, a porond helyett, mint főszereplő, a színpad másik oldalára kerültem. Öltöztető lettem. Nem rólam szólt a történet, de mégis ott voltam csodás dolgok születésénél. Soha nem felejtem el, amikor egyszer hívtak, szaladjak, varrjam meg a függönyt, mert elszakadt. Ahogy öltögettem, feljött a színpadra Cseh Tamás. Gitárral a kezében, indult a világot jelentő deszkák felé. Sugárzott, éreztem, hogy érdemes bármilyen módon egy ilyen művészt segíteni. A munkámmal szolgálni.
– Megtaláltad az új környezetben az értelmet, a harmóniát?
– Igen. Semmi nincs véletlenül. Vallom, hogy az élet feladatai azért vannak, hogy megoldjuk őket, hogy szembenézzünk velük, nem azért, hogy eloldalogjunk.
– Most hogy vagy? Mi van veled?
– Nyár elején újra pályamódosításra kényszerültem. Most szeretnék jobban elmélyedni azokban a dolgokban, amikkel szolgálhatom az emberek komfortérzetét. Masszírozás, testpakolás, ilyenekre gondolok. Úgy érzem, ebben megtalálhatom azt, ami érdekel, amivel megint hasznosnak érezhetem magam.
– Magánélet?
– Jól vagyok. Tele vagyok tervekkel. Az ikertestvérem fiait mindig különös figyelemmel kísérem, remélem, ők is így érzik, tevékeny részese vagyok az életüknek. Szeretném a lakásomat is elcserélni, tanfolyamra is járok. Érdekel a történelem, szerintem nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a gyökereinkkel, és nemcsak az eredet, de a hagyományok és azok tisztelete is meghatározó lehet az ember életében. Honnan jövünk, hová tartunk és milyen útravalót viszünk.
– Mostanában is jársz külföldre?
– Ha tehetem, megyek, de mostanság Magyarország felfedezése tölt el különös örömmel, talán mert már fiatalon külföldre kerültem, nem tudom.
– Van recept arra, hogy az ember tenni tudjon, hogy részesen legyen az életnek nevezett folyamatnak?
– Én úgy gondolom, ezek mind egyéni dolgok, egyéni sorsok, egyéni tennivalókkal. Egy a lényeg: tenni kell, a harmónia nem ingyen van…

A beszélgetőtárs Petre Gyöngyi volt.